Utazásaim a Föld körül

A Bayon temploma, és kambodzsai (semmit nem érő) pénz, de Angkor Wat csodás képével

2008-12-02T06:19:00.000-08:00

Első templom, amit meglátogatunk a Bayon temploma, telis tele a Nagy Király kőbevésett mosolygó arcaival.

Emlékek 2004-ból Angkor (Siem Riep) Cambodzsa és Thaiföldi útunkról

2008-12-02T06:10:00.000-08:00

Panga-nga bay 2004 Thaiföld - a szigetek

2008-12-02T05:43:00.000-08:00

Ide azért jöttünk, hogy megnézzük a híres nevezetes Bond, James Bond sziklát, ahol a fantasztikus Sean Connery szerelmeskededett a kor aktuális bombanőjével. Na, mindegy is! Ez a hely tényleg szerelmeseknek teremtetett... azért mi még sok más természeti szépséget is találtunk

Panga-nga bay 2004 Thaiföld - még a Cunami előtt...

2008-12-02T05:34:00.000-08:00

Palackzöld langyos tenger, csodás sziklák, barlangok a szigeteken, ez híres-mesés Pagnga-nga öböl, Thaiföld tengeri nemzeti parkja

Búcsú Sidétől

2008-11-19T12:11:00.000-08:00

Ez az a hely, ahova MINDIG visszavágyok!

Kirándulás Pergébe

2008-11-19T12:06:00.000-08:00

Vacsora idő

2008-11-19T12:03:00.000-08:00

Aspendost a törökök évszázadokon át karavánszerájként használták

2008-11-19T11:59:00.000-08:00

Tevegelni 1 és 5 Euró között lehet, mi kihagyjuk.

Fire of Anatólia, az előadás

2008-11-19T11:54:00.000-08:00

A kőszínházat egész nap süti a nap, ettől a kőböl kifaragott archaikus ülések jó melegek lesznek és kellemes helyet biztosítanak a langyos éjszakában. A balett és a környezet csodálatos volt, ráadásul jó időben (korán) érkeztünk, így a remek 4. sorban kaptunk helyet és mindent láttunk!

Aspendos kőszínháza nappal

2008-11-19T11:49:00.000-08:00

Ebbe a csodálatos éppségben megmaradt görög színházba még ma is 15 ezer ember fér be. Itt láttuk 2003-ban a Spartacus c. balettet, a moszkvai Bolsoj színház előadásában, és 2005-ben a Fire of Anatolia c. varázslatos táncjátékot, közel 100 táncos közreműködésével.

Az ókori Side romjai, az amfitheátrum

2008-11-19T11:43:00.000-08:00

Side városát már a Bilblia is megemlíti. Kőszinházába 11 ezer ember fért be. Ha meg akarjuk kapni, hogy hány lakosa volt a városnak ebben a (fény)korában, akkor meg kell szorozni héttel. Ez bizony 80 ezer ember! Nagyváros.

Side belvárosa (a déli hőségben)

2008-11-19T11:38:00.000-08:00

Vacsora az ARUM hotel kertjében (Side)

2008-11-19T11:35:00.000-08:00

A vízesés és a pisztrángok

2008-11-19T11:31:00.000-08:00

Kirándulás a Vízeséshez (Side 2005)

2008-11-19T11:25:00.000-08:00

Helyünk az ARUM Hotel kertjében

2008-11-19T10:35:00.000-08:00

Ezt az árnyékos szuper helyet minden hajnalban lefoglaltam, törülközökkel és színes lepedőkkel (mint a németek!) és egész nap ott élveztük a végtelen nyugalmat és csendet.
A kiadós reggeli után, délben csak éppen egy kis salátát ettünk a bájos tengerparti snack bárban, ahova árnyas, pálmákkal szegélyezett úton juthattunk le. És nézzétek, milyen dekoratív a datolya pálma virága.

Az ARUM hotel medencéi

2008-11-19T10:22:00.000-08:00

A medence közepén egy remek bár volt, ahol a szálloda által rögtön a megérkezéskor kártyára lehetett mindent venni, vacsora előtt minden italt féláron! Így kellőképpen mindig tele is volt a bár!

Második török út, Side 2005 augusztus

2008-11-19T10:14:00.000-08:00

Az ARUM hotel Side-ben máig is az egyik legszebb élményem! Csodálatos gyönyörű szálloda, szuper szoba, finom és gazdag ételkínálat, varázslatos tenger, kristálytiszta tenger, mindig csábító édesvízű, langyos medencék.

Törökország, újra... Immár harmadszor! 2007. július

2008-11-17T06:17:00.000-08:00

Szeretek Törökországban nyaralni, most Marmarisba repülünk, hajnali 3-kor kelünk - ez amúgy elég brutális dolog, viszont 20 perc alatt érünk ki taxival Ferihegyre a kihalt utcákon.

Jó helyet kapunk repülőn, Lehel ablak mellett én a folyosónál, köztünk senki. Szerencsére.
Sima repülés után érkezünk meg Dalamanba. Dögletes meleg van. A vízumot rövid sorbaállás után egy ablaknál lehet megvenni, ára 20 € vagy 30 $, sajátos átszámítás, de ésszerű. Az adatokkal nem sokat bíbelődnek, a fenti összeg valamelyikéért kapunk egy bélyeget, ez maga a vízum és 6 hónapig érvényes.

Megkapjuk a bőröndjeinket, buszra szállunk, a hotel még jó két óra utazás. Gyönyörű a vidék, zöldek a dombok, ordítanak kabócák, - igazi mediterrán a hangulat, szépek a pineákkal borított vad, sziklás hegyek, a sok-sok színes virágú növénnyel.
A hegyvonulatok itt merőlegesek a tengerre, és így állandó frissítő szelet biztosítanak a vidéknek. Az iroda telepített, kedves idegenvezetői ontják az infókat, lágy, zsongó hangjukra lassan elszenderedik az egész busz.

Marmaris fekvése káprázatos, egy hegyektől majdnem teljesen körülzárt öbölben fehér házak, karcsú minaretek, kupolás mecsetek szegélyezik partot.
A kikötő bejáratánál Kemal Atatürk szobra áll, fez helyett mici sapkát visel a fején és majdnem úgy néz ki, mint otthon a fényes jövőbe mutató hajdan volt Lenin szobrok, - pedig neki köszönheti Törökország a múlt század eleji modernizációt, az állam és az egyház szigorú elválasztását, az utolsó szultán elkergetését, a háremek bezárását és a fátyol leparancsolását a nőkről.

Marmarisban sok a körforgalom, csak itt rendszerint annak van előnye, aki hangosabban dudál. A törökök hajmeresztően vezetnek, jobb nem is oda nézni.
A szállodánkban, a Caprice Beach Hotelben, a szobák még nincsenek kitakarítva, a kicsekk 12 órakor van, becsekk - elvben 2-kor.
Addig ebédelünk. Hatalmas a tömeg, rengeteg az orosz, akik nagyon hangosak, nagyon neveletlenek és fertelmesen sokat isznak és megállás nélkül bagóznak. Ráadásul valami iszonyúan büdöset szívnak.

Az "All inclusive" ellátás sajnos siralmas, kajában inkább az olcsó és nagy mennyiségre helyezik a hangsúlyt, a húsok rondaszínűek, gusztustalanok, tocsognak az olajban, vagy valami ismeretlen mártásban, köretnek különféle tésztákat kínálnak, azok meg zömmel ázottak, sótlanok, hidegek.
Az oroszok - ennek ellenére - itt sem adják fel. Sőt! Zabálnak, falnak, habzsolnak. Már a vacsora kezdetén begyűjtik előre az összes jobb gyümölcsöt, süteményt.
A szőlőnek így sikerül 5 perc alatt teljesen és nyom nélkül eltűnni, jó esetben marad a fáradtrózsaszínű, vízízű dinnye, de az se sokáig.

07. 08. 01.
Szörnyű ronda kényelmetlen, sötét szobát kapunk, ami két kis lyukból áll, a hálószobának nincs ablaka, a pici ajtó teljesen rányílik a szekrényajtóra, lehet választani, akarsz-e pakolni, vagy inkább levegőt venni. A klausztrofóbiásoknak lehet kiborulni!
Én például nem tudok a hálószobában aludni, és Lehel sem, csak ő nem panaszkodik, mert ő olyan "kibírós" típus. A recepción azt ígérik, hogy két nap múlva esetleg...cserélnek ablakos szobára..

A kicsi és agyonzsúfolt kertbe - tapasztalati alapon - már jó korán levisszük a száálodai beach-törülközőket (ezt a baromi ronda, foszlott, kopott, frottiert 15 € betéti díjért adják!). Nem mossák, nem cserélik, a végén már egyedül tud állni az élén.
Tehát ezekkel a hervadt textíliákkal – meg a privát cuccainkkal - foglaljuk le a napozó ágyakat, és akkor jön a szállodai kommandó, és a világ más tájain egyébként udvarias beach-boyok könyörtelenül begyűjtik az ágyakról a foglalást jelképező tárgyakat.
Szerencsére én véletlenül ott vagyok a nem várt akciónál, és megmentem a saját ágyunkat, meg mellesleg egy másik magyarét is. De a harmadikról nem tudom, hogy kié, csak amikor az asszony káromkodik és kétségbeesetten keresi a holmiját, elmondom, hogy esetleg hol találja meg. A portán. Ha szerencséje van!
Az új napágyakon, amit az asszony végül is megszerez a családjának, nincs már a kényelmes, puha laticel-párna, mert a szükségesnél abból is jóval kevesebbet tart a hotel.
Milyen jó buli lehet nekik, kárörvendő arccal figyelni, hogy harcolnak a kényelmükért a tökkelütött vendégek.

A tengerpart keskeny sáv, mondhatni igen keskeny, a fix napernyőit vesszőből fonták, bőven átengedik a meleget és a napot, ezek alatt kivétel nélkül mindenki pecsenyepírosra sül.
Mielőtt elindultunk, megnéztem Google-n az UV sugárzást, és az végig nagyon veszélyes 9-es fokozatot jelzett, otthon már a nyolcasnál is vészhelyzet van!
Ezért mi lehetőleg sűrű lombárnyékban maradunk a parányi és szintén nagyon zsúfolt citromfa ligetben. A talpunk alatt locsog a zuhanyozóból ide folydogáló használt víz. Ez amellett, hogy gusztustalan veszélyesen csúszik is.

Lehel is harcol, ő szegény vagy a fejét üti meg az alacsony faágakkal, vagy a lába ujját zúzza, töri szét a fűbe rejtett locsoló fejekben.

Innen járunk a tengerhez és a medencéhez, bár az csak kora reggel és késő este használható, mert irdatlan mennyiségű ember fröcsköl és minden valószínűség szerint, pisil is benne.
Az étkezésekre nem érdemes több szót pazarolni, mindegyik egyformán stresszes, hektikus. Csapataink szinte állandó "harcban állnak" a moslékért, részben az oroszokkal, akik pofátlanul leülnek a már lefoglalt asztalainkhoz, vagy esetleg szó nélkül megragadják és elviszik házastársunk üres székét, részben harcolunk a pincérekkel is, akik viszont a tányérjainkra vadásznak, és az utolsó legjobb falatjainkkal együtt lecsapnak rá, és el is viszik.
Amikor ez ellen tiltakozom, Lehel zokon veszi, hogy nem vagyok elég udvarias velük..

Este - a 'harci vacsora" után - kimegyünk a szép tengerparti sétányra, és elindulunk a város - Marmaris felé. Gyönyörűek a fények, nagy az élet, minden honnan üvöltve szól zene, a turisták korzóznak, a bárok és turistairodák emberei próbálják megfogni a lehetséges (fizető) ügyfeleket.

- Melyik országból jöttél ? Hogy hívnak? Melyik szállodában laksz? Ezek a legfontosabb kérdések, ha erre válaszoltál, jöhet a lényeg, az üzlet!
- Gyere velünk kirándulni!
A helyi turista ügynökségek jóval olcsóbban, nem egyszer fél áron kínálják ugyanazt a kirándulást mint a magyar utazási irodák helyi szervezései.
Hol van hát az átverés? Mert hogy van az biztos, és erre rövidesen rá is jövünk.

Délután a Best Reisen ingyenes rövid városnézésre, továbbá bőr és arany vásárlásra hívja meg utazóit egy istenbizony tuti megbízható helyre. Az ígéretes kilátás miatt csatlakozom a csapathoz, na meg hajt a kíváncsiság is, mit ígér a shopping.
A kellemes hűtött busz időre érkezik, a kilátás a hegyről az öbölre most is szépséges. Már megérte!
A bőrgyárban divatbemutatóval fogadnak, elfogulatlanul nézem, nincs szándékomban bőrkabátot venni.A bemutató teremben mindenki mellé odaszegődik egy-egy erőszakos "eztveddmegnemdrága" eladó ember, akitől nagyon nehéz megszabadulni, de végül is sikerül elhitetni vele, hogy nem kell semmi. Ha hagynának békén és főleg hagynának egyedül válogatni, biztosan találnék valamit, de így kösz, nem kérek semmit.
Már szedelődzködik a csapat, amikor az egyik utastársnőre egy szuperszép, rövidállású, nubuk bőrkabátot próbál ráerőltetni az eladó. A hölgy menekülőre fogja, nézem a kabátot, az én méretem, és egyre jobban tetszik. Az eladó ekkor felfedezi bennem a halvány érdeklődést és rögtön rám is adja holmit.
Remek.
Mintha rám öntötték volna. De ezt most nem szabad kimutatni. Unottan megkérdezem, hogy mennyi.
- 800 euró - mondja, az eladó, mert az „induló ár”, mindig duplája a ténylegesnek, ahonnan majd indul az igazi alku.
- Ugyan már, az előbb kevesebbet mondott a hölgynek
- Négyszázat mondtam, de magának odaadom 300-ért is.
- Köszönöm nem kérem!
- Na jó, 250 euró, utolsó ár.
- hohóóó! Hát itt nyerni is lehet, gondolom - Kétszázat adok érte.- folytatom. A pasas nagyon elakarja adni és tízesével, folyamatosan enged az árból, de 210-nél megáll.
Itt a menekülés lehetősége! Mert rájövök, hogy mégsem lesz jó, ha megvezsem, mit mondok Lehelnek?
- 200 mondom kitartóan, de kétszázért tényleg megveszem! – teszem hozzá, mert gondolom, hogy elvből sem adja lejjebb
205 - ajánlja elkeseredetten - és akkor már oda a jutalékom - próbálja sajnáltatni magát - ekkor látom, hogy ez már csak játék, mégis csak az enyém a kabát.
- Szóval akkor ideadja 200-ért? – mert ennyit adok érte, most!
- Igen - mondja lemondóan, és már meg sem lepődik, hogy nem készpénzzel, hanem kártyával fizetek.
A kabát gyönyörű, már csak Lehellel kell egy utolsót harcolni, hogy elhiggye, jó üzletet kötöttem.

Következő nap

Kirándulás Dalyanba.

Korán reggel indulunk, mi még annál is korábban, mert átköltözünk egy olyan szobába, aminek végre lesz nyitható ablaka.
Összecsomagoljuk hát minden cuccunkat és levisszük a recepcióra - másik épület! - segítség nincs, nincs bell boy, azt sem tudják itt mi az! Caplatunk a hajnali hőségben a bőröndökkel, azok hangosan csattognak a csúszós macskaköveken. A portán először nem is akarnak tudni az előző este egyeztetett cseréről, de mégis elárulják, hogy az új szobánk száma 221 lesz.
Ez azért bíztató.

Szép nagy légkondis Mercedes busz jön értünk - pontosan - összeszedjük a többieket a másik szállodákból, és irány az iszapfürdő. Útközben megállunk pihenni egy gólyás fogadónál, néhány koszvadt gólya legel a fűben, kókadoznak a hőségtől, inni próbálnak lapos tálkákból, a turisták bőszen fényképezik őket.
A szeráj közepén kis zöld algás mesterséges tó van, tele vadkacsákkal, továbbá caretta caretta fajtájú teknősökkel és büdös zöldalgával. Itt is van bazár, igazi vérgagyi árukínálattal, olcsó hastáncos derékra köthető kendő, csengő pénzekkel, mindenre figyelő, óvó Allah szeme, üvegből, műanyagból. Felejthető. Viszont kifogástalan tiszták a vécék, és ez fontos.

Az iszapfürdő a közeli falucskában található, igazi kuriózum. Büszkék híres vendégeikre, járt itt már Sting és Dustin Hoffmann is, sőt ők hagyták magukat lefényképezni is, tetőtől talpig iszaposan. Ott lógnak a falon a képek vendégcsalogatónak. Remek reklám.

Az iszapmedencében térdig, combig ér a selymes tapintású kénes-szagú langyos sár, nemzetközi tömeg dagonyázik benne. Nagyon kell vigyázni, mert csúszik minden. Aki kikecmergett már a sárból, szárítja magát a napon, olyanok a szürke cementborítású emberek, mint egyes afrikai, vagy ausztrál bennszülött törzsek harcosai a teljes harci díszükben.
Még tükör is van, hogy mindenki megcsodálhassa magát a repedezett, száradó sárral a testén. A lemosás a szabadtéri zuhanyozóban történik, egyszerre mintegy 60 ember tudja mosni magát a felső négyzet rácsból vastag sugáron ömlő vízzel. Elég bizarr látvány, ahogy a különféle nációk képviselői kutatnak a fürdőruhájukban és próbálnak megszabadulni a lyukakat, ráncokat, mélyedéseket kedvelő agyagtól. Igen, az iszaptól nem könnyű megszabadulni.
Ezután a jó meleg termálvízbe, büdös kénszagú dagonyába megyünk, ez sem könnyű, mert a meleg vizes medence a szokástól eltérően igen mély, úszni nem tanácsos benne, mert a vize legalább 38 fokos. Biztosan hatásos a vize, mert három napig nem éreztem a derekamat, combfogómat…

A remek fürdő után ismét hajóra szállunk, irány az étkezde. Nagy, oldalról nyitott turista-hodály, hatalmas etető nagyüzem. Ide mintegy 800 ember fér be, a kaja az egyszerű, szokásos turista-csumi, csirke rizs, saláta, vagy ugyanez hallal. Most a csirkések járnak jobban, mert a messziről szépnek látszó pisztráng bizony sótlan és sületlen. Kár.
Az igazi nagy biznisz az italokban van, miután (joggal) nem bíznak a tömeg borravalót illető nagyvonalúságában, olyan horror-áron adják a vizet, a sört és többi italt, hogy az bőven tartalmazza legfejedelmibb jattot is.
A sziklasírok a hegyoldalban, meg a kiránduló hajók, a zsúfolt török, és "luxus" befizetett utazási irodás

Ebéd után újra hajóra szállunk, és elindulunk a Dalyán folyón lefelé, a tenger felé. Útközben szép sziklasírokat látunk a hegyoldalba vésve, számos megható, szép legendával övezve.
Ahol a folyó sok-sok kanyar után a tengerbe ömlik, ott van Caretta-caretta fajtájú óriás teknősök tojás rakó helye. A homok olyan forró, hogy még gumipapucson át is égeti a talpam. És látom mindenki vitustáncot lejtve, ugrál.
A meleg tenger erősen hullámzik, legalább egy órát ugrálok a szép és haragos kék vízben, miközben rengeteg sós vizet iszom és hozzá jókora taslikat kapok a hullámoktól. Így a torkom mellett, a fülem orrom is telemegy vízzel.
Erről partról viszonylag gyorsan elkerget a szűnni nem akaró viharos erejű szél, lassan lemegyünk a homokos folyópartra, ahol a tenger visszafelé áramlásától szintén sós egy kicsit a víz.
Még egy jót fürdünk a tiszta vizű langymeleg Dalyan folyóban is, bár ez nem teljesen veszélytelen a folyamatosan manőverező bárkák, motorcsónakok miatt.

Amikor visszaérünk a szállodába, már megvan az új szoba, van ablak a szobán, a többi már csak nem várt ajándék. Köszönet Andreának, a magyar idegenvezetőnek, aki szintén közbenjárt az érdekünkben.
Este későn érünk le vacsorához, már nemhogy szőlő, de szinte semmilyen kaja nincs, soha többé "ólinkluzívet"!
Este lesétálunk a partra, bánatomban eszem egy fagyit (pénzért) a szomszédban korábbi "barátaink" egy kazak-türkmén férfi páros kirándulásokat ajánl kitartóan és gyanúsan olcsó áron.
A kínálat sétahajózás körben a Marmarisi öbölben, ebéddel, transzferrel 10 euróért. Letesszük a kauciót és megígérjük, hogy másnap hajnali féltízkor ott leszünk.

A hajó olyan zsúfolt, hogy alig akad ülőhely.
Útközben a hajósok egy szál damillal és néhány kenyérmorzsával jókora halakat fognak ki, ezt is nagy fényképezési őrület nyugtázza. Ebéd előtt hastáncot rendeznek a hoppmesterek, remekül szórakozunk. A kaja itt is a szokásos mennyiség és színvonal, egy kis szelet csirke, egy vékonyka, kerek marhahús fasírt, kevés rizs, saláta. Desszert nincs, az ital aranyárban. Egy három decis sima ásványvíz 3 török líra, ez kb. 450 Ft. Nem kevés!
És mindenki szomjas.

Turunc városkájában kikötünk, itt lehet banánon lovagolni, 10 perc 10 euró, és ebben már vízbeborítás is benne van, sokan jelentkeznek rá.
Mi kihagyjuk, természetesen. A település felső házait sikló köti össze a tengerparti házakkal, pazar kilátással a nyílt - Égei - tengerre.

A Gökovai öböl igazi természetvédelmi terület, ide megyünk hajókázni az utolsó napon.
Ide kényelmes busszal megyünk, és itt van ülőhely mindenkinek, fent is lent is, árnyékban és napon egyformán. Szép helyeken kötünk ki, és mindenhol nagyokat úszunk a meleg és valoszínűtlenül kék vízben. A kaja itt se jó, és nem is különbözik a többi megvendégeléstől, de délután a hajón népviseletbe öltözött, fejkendős asszony Gözlemét, török palacsintát süt, jó drágán, mindenki vesz belőle. A mi palacsintánk sokkal jobb.

Este nagyot sétálunk az öbölben, másnap nagyon korán indulunk a reptérre, olyan korán, hogy reggeli csomagot ígérnek, amit stílszerűen és természetesen NEM KAPUNK MEG!

Tanulságok: Nem megyünk Törökországban 4 csillagosba (csak 5-be!), nem megyünk „All inclusívba!” (csak félpanziósba!) és nagyon de nagyon tanulmányozzuk a szállodák honlapjait, az utas véleményekkel.

Thaiföldi Napló 2001

2008-11-16T02:01:00.000-08:00

A Thaiföldi Nagy Túra

2001. február 22 (csütörtök) – március 8 (csütörtök)

1. nap (utazás) február 22 (csütörtök)
Elindulunk a Malév menetrendszerű közvetlen Bangkoki járatával Thaiföldre. A csoport létszáma kellemes, 14 fő. Mindenki megkapja a bőröndjére a szokásos csoportjelzést, a kis keskeny piros-fehér-zöld szalagot. Bár nagyon hideg van és esik a hó, mi itthon hagyjuk nagykabátjainkat. Indulás előtt látjuk, hogy a gép szárnyait meleg gőzzel jégtelenítik. Így jó elindulni a nyárba!A máskor oly hosszú út, most rövidebbnek tűnik igaz, hogy a repülés jó részét sikerült átaludnom.

2001. február 23 (péntek)
Chiang Rai, Chiang SaenBangkokba pontosan érkezünk, az útlevélkezelés után átmegyünk a belföldi repülőtérre, ahol már várja a csoportot a helyi utazási iroda. Segítnek a csoportnak az átszállásban és rövid repülés után, este 7-kor megérkezünk Chiang Rai-ba, itt Thai idegenvezetőnk, Niki vár minket szép, kényelmes busszal, amellyel rögtön elindulunk az Aranyháromszögbe. A hosszú-hosszú repülés után ez még egy óra buszozás, de ennél északabbra már nem lehet menni Thaiföldön.
Szállodánk a gyönyörű Imperial Golden Triangle a hegyoldalban, a Maekong és a SubRoak folyó találkozásánál fekszik, ez Thaiföld utolsó épülete a nyugati parton, a folyón túl balra Burma (Myanmar), jobbra Laosz látszik.

Remek svédasztalos vacsorát eszünk, aztán irány az ágy, mindenki fáradt. Várnak a kis gekkók, a kis trópusi gyíkok, akik szobáink falán fejjel lefelé függve várakoznak a zsákmányukra, ők eszik meg a szúnyogokat – sikerrel. Szeretem ezeket az emberre ártalmatlan, tiszta kis gyíkokat, akik a térség legsikeresebb rovar riasztói.
A késő esti levegő kellemesen csípős, kitárjuk a terasz ajtaját, kikapcsoljuk a légkondicionálót és gyorsan elalszunk, hajnalban három ország kakasainak éktelen kukorékolása adja az ébresztőt.

2001.február 24 (szombat)
Chiang Saen
Hajnalban nagyon hűvös van, mégis erőt veszek magamon és lemegyek úszni virágoktól roskadozó kertbe, a mini medencébe. Bálint barátommal nehezen mászunk be a hűs vízbe, amely azonban néhány tempó után már kellemesen frissít. Ki kell használni, mert a következő két hétben most „fázunk” utoljára.

Reggeli után lesétálunk a közeli csónak kikötőbe és elindulunk kis hajónkkal a Mae Kongon, a Vörös folyón. Kikötünk a túloldalon, Laoszban, és hirtelen szemben találjuk magunkat az igazi szegénységgel. Az állatok csont soványak, a gyerekek szépek, de szurtosak és kéregetnek szegények. Megcsodáljuk a gekkó, a kígyó és a tigris-töke pálinkát a kétes tisztaságú üvegekben, amely az említett relikviákat is tartalmazza, de inni nem kérünk belőle. A sátrakban, a mini piacon az áru a szokásos „turista - csumi”, nem igen vásárolunk, viszont mindenki lefényképezteti magát a Laoszi Post-office tábla előtt – bizonyítandó, hogy „külföldön” jártunk és gyorsan visszaszállunk a hajóba. A kikötésért fejenként 20 Bahtot ( fél dollár) kell fizetni.
Elhajózunk Burma partja előtt, egy igen szép nagy, piros teleszkópos cseréptetős épületet látunk, ez az új kaszinó, alig egy hónapja, 2001. január 26-án nyílt meg – csak azt nem tudjuk, hogy járnak oda rulettezni az emberek, ha zárva van a határ.

Visszatérünk Thaiföldre, Chiang Saenbe (ejtsd: csiangszen). A kikötő lépcsőin színes népviseletbe öltözött gyerekek hada énekszóval vár. Mindannyian lelkesen fotózzuk őket, magunkat - de a fotózásért pénz jár, és a gyerekek ezt be is hajtják rajtunk. Hiába, ők ebből élnek. Nekünk viszont nincs még helyi aprópénzünk.

Pénzt váltunk és bemegyünk az Ópium Múzeumba. Ópiumot először a 19. század végén termesztettek Észak Thaiföldön, a Dél-Kínából érkezett bevándorló törzsek honosították meg. Kínában ez volt a legnagyobb árucikk.
Az első ópiumháború 1840-42-ben tört ki Nagy-Britannia és Kína között az elpusztított angol ópiumrakományok miatt. A békekötéskör Kína átengedte Hongkongot és még további 5 kikötőt a brit szabad kereskedelem részére. A második ópiumháború (1850-60) még véresebb harcokat hozott, és a pekingi békekötéskor további engedményeket kellett tennie az európai hatalmak számára. Kínának új ópiumtermesztő területekre volt szüksége, ezért sokszor egész törzsek, falvak vándoroltak Dél Kínából Észak Sziámba. És felvirágzott a bomba üzlet, a drogtermelés.
A nagy magasságban, a kerekes járművel szinte megközelíthetetlen hegyvidék medencéiben a lakók századok óta foglalkoztak a mákgubó, az ópium termesztésével. Mivel a szegényes talajon más nem igen termett, és a csempészés is egyszerű volt, igen kifizetődővé vált az ópium termelése. Az ópiumot Thaiföldön 1959-ben helyezték törvényen-kívülivé, mindezek ellenére legnagyobb virágzását a Vietnámi Háború ideje alatt érte el.
1960-ban Thaiföld, Burma és Laosz összehangolt támadást intézett a drogtermelés ellen, amely 80%-kal esett vissza a korábbihoz képest. Egyes hegyi törzsek, például a MEO, még ma is termelnek ópiumot, de azt a hatóságok csak saját használatra engedélyezik fogyasztani.

Az ópium-múzeumban megcsodáljuk a kiállított kis ópium mérlegeket, a művészi alkotásnak is beillő súlyokat, a régi ópiumpipákat, majd visszatérünk a szállodánkba ebédelni.

Ebéd után buszra szállunk és Mae Sai-ba ( ejtsd: mészáj) megyünk, a burmai határra. A határ most is zárva van, mert néhány nappal ezelőtt incidens volt itt. Még látjuk a thai tankokat is, a csövük Burma felé néz, de nyugalom van. Így azután mindenki fényképezteti magát és társát a burmai határ sorompónál. Ez a nevezetes híd, Thaiföld legészakabbra fekvő pontja. Majd bevetjük magunkat a helyi piacra, ahol vadonatúj antikvitások várnak és shoppingolunk. Van itt jade Buddha üvegből, copy-wach minden mennyiségben, arany Rollex 10 dollárért és még sok más „ellenállhatatlan” ajánlat.
De a kézi munkák valóban nagyon szépek, különösen a burmai eredetű, flitteres, domború hímzéses párnák és faliképek.

Hazafelé bemegyünk Chiang Raiba, az Északi tartomány fővárosába. Kína mindössze 200 kilométerre fekszik ide! Útközben látjuk az Overbrook Hospitált, amelyet a 19-20. században, gyarmati stílusban építettek nyugati hittérítők és kereskedők. Még ma is működik. Megnézzük – a buszból – Mengrai király szobrát – aki az ősi Lanna királyság és Chiangrai város megalapítója volt. A szobor egy szép, nagy tér közepén áll és méltó emléket állít a híres királynak.
A legenda szerint, az Mengrai Király Chiang Saenben akarta létrehozni székhelyét, de kedvenc elefántja megszökött, és elfutott déli irányba. Mindenki az elefántot kereste, és ahol az állatot megtalálták, ott tették le Chiang Rai alapjait. Mengrai uralkodásának ideje alatt nagy területeket hódított meg, 1259-ben még Burmára is kiterjesztette hatalmát.

Wat Phra Kaeo.
Chiang Rai legtiszteltebb temploma, amely egykor otthont adott a Smaragd Buddhának mai is legszentebb relikviájának. Helyi idegenvezetőnk, Niki szakszerű magyarázatot ad a templomról, ő igazán hiteles, öt évig szerzetes volt.
A templom már a 13. században állt, igen szép a szentélye (bot) itt őrzik a legnagyobb, Lanna korból megmaradt bronz Buddha szobrot. És valóban egy hatalmas szobor uralja a szentélyt, de Niki figyelmeztet minket, hogy vigyázat – ez csak másolat, az igazi szobor, amely ennél valamivel kisebb nem látható, a mögötte van. Befalazva! Olyan szent, hogy emberi szem nem is láthatja.

A templom együttesben Buddhista egyetem és szerzetes iskola is működik, mikor megérkezünk, már nyugszik le a Nap, és az esti imádságra készülnek a papok és a hívek.
A szálloda halljában, ahol vacsora előtt gyülekezik a kis csoportunk kellemes zongora szó hallatszik, hozzá egy ismerős férfihang thai dalt énekel. Niki áll a mikrofonnál és engem is hív, énekelni. Az első pánikba esésem után hirtelen Rod Steward dala jut eszembe, „I am Sailing….” – és legnagyobb meglepetésemre végig eszembe jut angolul a szöveg, hatalmas tapsot kapok. Ez volt életem első nyilvános fellépése.

A szállodánkkal szemben, a Maekong partján vacsorázunk egy kis helyi étterem teraszán, 200 Baht-ért 5 fogást adnak, az étel nagyon jó ízű, halat kapunk és csirkét, finom tojásos sült-rizst és méregerősre fűszerezett zöldségeket. Megjegyzem a chili, az égetően csípős paprika a portugálok bűne, akik 15. században, Dél-Amerikából hozták be Sziámba, ahol pillanatok alatt megkedvelték, meghonosították és azóta is termelik. Kínai alapokon nyugvó étrendjüket ez az erős paprika teszi jellegzetesen „ehetetlenné”, azaz kizárólag tűzokádó sárkányok részére élvezetessé.

Az egyszerű kis étterem minden luxust nélkülöz, de tiszta, a konyhája is tiszta, a jéghideg, a frissen csapolt Singha (oroszlán) sör pedig mindenkinek ízlik. Jó hangulatban összejön a társaság és hatalmas viccmesélési kampány kezdődik. Csak mi nevetünk az egyre súlyosabbá váló hatalmas, félelmetes csendben.

Mindenkinek feltűnik, hogy milyen kihalt ez a hírhedt vidék, egy teremtett lelket nem látni az utcán. Sok a rendőr, a katonai járőr, ellenőrzik a kocsikat, de a turistabuszokat nem. Mögöttünk csendes az erdő, a távolból, talán Laoszból eszetlen diszkó dobolás hallatszik, a csempészek nyilván megszokott útjukat járják a környező hegyek rengeteg erdeiben.
Ők nem dobolnak.

2001. február 25 (vasárnap)
Chiang Rai, Chiang Mai
Reggeli után elbúcsúzunk az Aranyháromszögtől, és busszal bemegyünk Chiang Raiba, a Mae Kok folyó partján hosszúfarkú csónakokba szállunk és cukorsüveg formájú hegyek között vízi túrára indulunk.

A hosszúfarkú, ponyvával fedett, keskeny csónakoknak eszetlen hangja van, mert leselejtezett teherautó motorokból buherálják a csónakmotort, a csónak így nagyságrendekkel hangosabb és gyorsabb, mint szükséges lenne. A vízi út nagyon kalandos, bár egy idő után eléggé kényelmetlen utazás esik a keskeny, fapados, alacsony üléseken.

Először a Karen törzset látogatjuk meg, ahol elefántok állnak a folyó partján. A csónakból való kiszállás komoly akrobatikai teljesítményt igényel, de szerencsére senki nem esik a vízbe. Az elefántokat megetetjük, friss bambusz hajtás és banán az ő csemegéjük.
A Karenok a legcivilizáltabb hegyi törzs, cölöpökre épült egyszerű házaik időt állóak. Erkölcsi normáik igen szigorúak, a fiatal lányok fehér ruhát hordanak, amely a szüzességüket jelképezi. Rengeteg cukrot osztunk szét a gyerekek között, van is lelkiismeret furdalásom, hogy talán nem kellene, a foguk miatt…
Egyre több turista jön, egyre több cukorral.

Visszaszállunk a két hosszúfarkúba és elindulunk a kanyargós Kok folyón a hőforrásokhoz. A Hot Spring forrásai forrásponthoz közeli hőmérsékleten törnek a felszínre, még tojást is lehet főzni benne, csak sokáig tart. Egy kicsit kénes (büdös) az illata, a víz természetesen gyógyvíz, a helyiek a vízben masszírozzák egymást, ez igen érdekes látványt nyújt, miután ruhában fürdenek.
Néhányan közülünk is belelógatjuk a hűtött, de még mindig igen meleg vizű medencébe a lábunkat, de a levegő hőmérséklete, meg a forró víz együtt egy kicsit sok a jóból.

A hőforrásoknál Akha nőkkel és gyerekekkel találkozunk. Az Akha törzs hölgyei rendkívül csúfak, tibeti származásúak. A törzs tagjai kizárólag egymás között házasodnak és ez meg látszik rajtuk, fogaik szinte feketék az állandó bételrágástól, lábuk rövid, vékony és görbe, továbbá állandóan pipáznak. Félnomád körülmények között több-generáció él egy fedél alatt, a szegényes kunyhóban. Jellemző rájuk a szexuális élet gátlástalan szabadsága, gyakori a vérfertőzés, az apa és leánya, vagy az anya és fia illetve a testvérek közötti nemi kapcsolat. Piszkos megjelenésük szöges ellentétben áll ezüsttől roskadozó fejdíszükkel, láncaikkal és karkötőikkel. Számos asszony több kilónyi ezüstöt aggat magára, de piszkosan, mezítláb jár.
A törzs tagjai animisták – azaz hisznek a lélekvándorlásnak abban a formájában, hogy a következő életben állatként, növényként, sőt tárgyként is újjászülethetnek.

Rövid csónakázás után elbúcsúzunk a Kok folyótól és egy csodálatos szálloda, a Chiangrai-i Dusit Island Hotel gyönyörű kertjében, a Kok folyó egyik szigetén, egy csipkés pavilonban finom ebédet eszünk.
Ebéd után buszra szállunk és elindulunk ChiangMai városába. Az út elég hosszú, ezért megismerkedünk a Ramakien hősköltemény, Ráma herceg és Szítá hercegnő széphistóriájával.

Chiang Mai

Szállodánk a PornPing Hotel a Ping folyó partján van, a híres Éjszakai Piac szomszédságában. A Ping folyó az ősi városmagtól keletre kanyarog, a szobánkból egy régi, vasvázas hídra látunk, olyan mint amilyen a mi régi Kossuth hidunk volt.
Rohanunk az uszodába, csobbanni egyet a fárasztó nap után. Az uszoda azonban már „erősen zár”, de mi addig balhézunk, kérünk, könyörgünk, amíg megfürödhetünk, sőt még törülközőket is hoznak, pedig az azután végképp nem jár.

Felfrissülve bevetjük magunkat az Éjszakai Piacba. Van itt is minden, ami szem szájnak ingere. Tiszta selyem, selyemből és műszálból, T shirt pamuthoz közelálló anyagból, rémes mintájú és nagyon szép nyakkendő, strandruha remek batikból és bőröndök, táskák, Gucci és Samsonite felirattal, továbbá „eredeti” rubin és zafír, vatta között, műanyag dobozban, üvegből csiszolva. A standokat egymással szemben állítják fel, úgy, hogy közöttük csak igen keskeny, szűk út marad, és ebben az infernószerű sikátorban vonulnak a turisták, fel s alá. Hihetetlen a tömeg. Az árusok, főleg asszonyok vékony hangon visítják: „csíp-práj, mádáám, veri nájsz!” (ami azt jelenti, hogy az áru olcsó és gyönyörű, vegyél).

Az alku igen egyszerű, semmilyen nyelvismeretet nem igényel egyik fél részéről sem. Az eladó beüti az árat egy eléggé meggyötört kis elektromos kalkulátorba, a vásárló pedig – a koreográfia szabályai szerint -beüti a gépbe az ár felénél valamivel kevesebb összeget. A műveletet kissé megnehezíti, hogy a számológép olyan kopott, hogy csak a gombok látszanak rajta, a számok nem.

A kialakult üzleti ajánlaton első pillanatban mindkét fél kellőképpen felháborodik, nevet, agonizál, de a nagy jelenetek végén, ha valaki tényleg meg akarja venni a holmit, megállapodnak valahol a fele ár körül. A játék különös szépségét az adja, hogy a beteljesülésnél, az árus és a vevő is, egyformán boldogok, hogy milyen jó üzletet kötöttek.

Az Éjszakai Piac legkedvesebb részére a hatalmas étterem. Meg kell jegyeznünk, hogy a helyiek állandóan esznek. A világ minden konyhája találkozik itt. Sütnek „igazi” csülköt is, amelyből a magyarok legnagyobb bánatára azonnal kivágják a csontot, a cubákot és a finom bőrt, majd a maradékot egy éles késsel miszlikbe vágják és meglocsolják valami jó erőssel, nehogy véletlenül meg tudjuk enni. Erről a műveletről nem igen akarnak lemondani és a finom cubákot nem adják oda, bárhogy is kérjük. Csak mosolyognak, csóválják a fejüket, és nem akarják elhinni, hogy akadnak olyan elfajzott lelkek, akik tényleg ilyeneket akarnak enni.

Én pitát eszem friss gyümölcssalátával és ezt minden itt töltött esténken megismétlem. A pitát frissem sütik, szeretem ennek a kovásztalan kenyérnek az egyszerű ízét és hagyományos formáját. A központi színpadon gyönyörű thai lányok táncolnak népviseletben, mindez a show része.

2001. február 26 (hétfő)
Chiang Mai
Reggeli után, korai indulással, a Chiang Mai fölé magasodó hegy (1600 m) oldalában az aranytól fényes Doi Suthep templom- és kolostor együtteshez megyünk.
Chiang Mai Thaiföld második legfontosabb városa (Új city) 1292-ben Mengrai király ide helyezte át Chiangraiból a Lanna királyság fővárosát, amikor az északi területet nem tartotta eléggé biztonságosnak.. A várost Észak Rózsájának is nevezik, de szépségét nehéz szavakba önteni.
A várost a burmaiak ellen magas városfal és vizesárok vette körül. Rövid idő alatt számos jelentős Wat épült a területén, és bár Chiangmai Bangkoknál 45ször kisebb, mégis közel ugyanannyi templommal rendelkezik, mint a főváros.

A Doi Suthep kolostorhoz, amely mintegy ezer méteres magasságban épült kanyargós, meredek szerpentin út vezet. Ez a templom együttes igen jelentős Thaiföldön, mert a központi nagy arany chedi Buddha relikviáját őrzi.
A legenda szerint 1390-ben Ku Na király fehér elefántja választotta ki a templom építésének szent helyét. Fehér elefánt csak minden ezer évben egyszer születik, és a ritka, szent állatot csak a király birtokolhatja.

A fehér elefánt hátára egy arany pagodát helyeztek, amely Buddha aranyba foglalt földi maradványát tartalmazta. Az elefánt elindult ChiangMai utcáin, és ahol megállt és trombitált, ott később templomot emeltek. Majd a fehér elefánt elindult Chiang Maiból, a hegyoldalon felfelé, és az emberek követték. Amikor a fehér elefánt felért e tetőre háromszor megfordult maga körül, háromszor trombitált összeesett és meghalt.
(Ahogy elnézem ezt a meredek hegyet, ez nem is csoda!) Ezen a helyen épült fel az aranytól csillogó Doi Suthep temploma, a kis fehér elefánt emlékét egy szép márványszobor őrzi.

Amikor kinyitották az ereklyetartót, látták, hogy a kis arany tokban a szent relikvia magától kettévált. A nagyobbik részt helyezték el a Doi Suthep arany chedijében, a másik kisebb relikvia Chiang Mai templomában a Wat Phra Singben van, az arany chedi alatt két méter mélyen a földbe rejtve...

Doi Suthep temploma ma is megszentelt zarándokhely, ahova minden thainak életében legalább egyszer el kell zarándokolnia. A kolostorhoz 300 lépcső vezet, két oldalán végig színes, fajansz Naga (sárkánykígyó) fut végig. Ez a magasság kb. 16-18 emeletnek felel meg, mi azonban a felvonót választjuk legalábbis felfelé. A templom teraszáról páratlan kilátás nyílik a városra, amelynek élvezete most elmarad, mert sajnos hatalmas pára borítja a völgyet.

Szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, amikor belépünk a Doi Suthep belső szentélyébe, és szemben találjuk magunkat a páratlan méretű, szépséges aranyozott Chedivel és az azt körülvevő négy káprázatos, csipkés arany ernyővel. A chedi körül sok-sok kisebb aranyozott Buddha szobor emeli még a hely jelentőségét.

Gyönyörűek az imára hívó harangok, amelyet mindannyian önfeledten kongatunk, amikor Niki elmondja, hogy a kongatás szerencsét hoz. A hatalmas bronz korongot háromszor kell megkongatni a fakalapáccsal a szerencséért. Mi is sorban állunk és kongatunk. A mélyhangú kongatásokat az aranyozott szél-harangocskák állandó csilingelése oldja játékos muzsikává.

A MEO törzs még jóval a Doi Suthep fölött lakik a hegyen, 1700 méteres magasságban. A buszból átszállunk két teher tuk-tukra és ismerkedünk a halálfélelemmel. Embertelenül gyorsan hajtanak a fiúk a kanyargós, meredek, útminőség szempontjából még makadámnak sem nevezhető hegyi úton. Vesekő nem marad a helyén! Mégis mindenki élvezi a szokatlan, kalandos utazást. Annyira, hogy senki nem akar a kocsiba, előre, a sofőr mellé beülni, mindenki a platón van és kapaszkodik a felső rúdba, mint régen a „falujárók”.

A MEO törzs tagjai is Tibetből és Dél-Kínából származnak, animisták és ópium termelők. Sokan még a thai nyelvet sem beszélik ezért a Thai kormány tanítókat küld közéjük, és még ingyenes orvosi ellátást is biztosít a részükre. A törzs főnöke még ma is a sámán, aki egyfajta bölcs doktor is egyben.

A Meók poligámok, a menyasszonyért – különösen, ha erős, fiatal és munkabíró komoly árat fizetnek a szülőknek, ezért csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak a többnejűséget. Az egymás közti kereskedelemben az ezüst rudak számítanak a csere eszköznek, bár újabban kedvelik a thai pénzt, sőt még az amerikai dollárt is.

Viseletük színpompás, a gyerekeik gyönyörűek, és újabban igen sokan foglalkoznak népművészeti tárgyak készítésével. Örvendetes, hogy ősi mesterségek új virágkorukat élik, de sajnos ezek a tárgyak egyre inkább elveszítik művészi jelentőségüket. Ipari méretben készülnek, így természetszerűleg tömegcikké válnak a globalizáció törvényének megfelelően.

Biztosan maradtak még eredeti tárgyak is – bíztatom magam, és már majdnem megveszek egy valóban gyönyörű és meglehetősen nehéz teakfa-faragást, amikor Niki (még időben) kiüti a kezemből a szerencsét hozó, hét elefántot ábrázoló szobrot
„- Tudod, hogy mit veszel?” – kérdezi.
„- Hogyne tudnám, ez egy eredeti, szépen faragott teakfa szobor, nézd meg milyen nehéz, és egy egész elefántcsorda van rajta.”
„- De hiszen ez festett, nehezített, gipsz” – és tényleg az volt.
Én elállok az üzlettől. Niki gyorsan eltűnik, mert az öreg, csont sovány, ópiumtól csupa ránc MEO asszony már kezdi őt átkozni és a thai-ok nagyon babonásak. Minden esetre úgy gondolják, hogy ha nem hallják, nem is fog az átok.

A falu tetején van az „édenkert” tele gyönyörű virágokkal, többek között pipaccsal, ópiummal, amelyet büszkén mutogatnak. Ez a virágoskert a falu közös tulajdona. Lefelé jövet alaposan bevásárolunk, hegyi teákat, kézimunkákat, kinek mi tetszik. Még ellenállunk a MEO hölgyek legutolsó rohamának, miközben már fent ülünk a kocsi platóján. A teher tuk-tuk lefelé sem megy kíméletsebben, de mi jól megkapaszkodunk, és nagyokat nevetünk kínunkban.
Egy nagyon szép kínai étteremben ebédelünk. Kicsit sok már a kínai és thai étel, néha szeretnénk egy kis krumplit, és ha lehetne egy kis rántott husit is enni – de erre még gondolni sem illik.

Délután Chiang Mai templomait látogatjuk meg.

Először a Wat Phra Sing templom és kolostor együttesbe megyünk, ez Chiang Mai legnagyobb temploma, építését 1345-ben kezdték el. A wihan (a gyülekező hely) falait gyönyörű mural képek ékesítik, amelyek az egykori mindennapi életet, utcaképeket jelenítik meg. A színek és formák még ma is káprázatosak, a képek pedig azt mutatják, hogy a sziámiak mindig is nagyon tudtak élni.
A templomok homlokzatát gazdag fafaragás díszíti, az aranyozott cho-fa, a „levegő íze” amely a szépen ívelt, többlépcsős pagodaszerű tetőt befejezi, itt Lanna stílusban készült. Inkább hattyúra, mint Garudára (tűzmadár) emlékeztet.
Leülünk a templom hűvös padlóján, szépen, illedelmesen, ahogy tanultuk, lábunk az ajtó felé, felsőtestünk az oltár felé néz. (Európai ember számára ez jó kényelmetlen pozitúra, és különösen az ezt követő felállást nehéz sikkesen kivitelezni!)

Élvezzük a templom hűvös csendjét, és Niki meditálni tanít bennünket. A Buddhizmusban két titkos és szent szám van, ezek a 9 és a 108.
A meditáció lényege az, hogy tisztítsuk meg szellemünket is, lehetőleg naponta többször is. Szabaduljunk meg, ha csak rövid időre is, gondjainktól és pihentessük a lelkünket.
Ezt a kezdő meditálók legkönnyebben légző gyakorlatok útján érhetik el, először 108-szor úgy vegyünk levegőt, hogy kilégzésnél engedjük ki magunkból a rosszat és tiszta friss levegővel mi magunk is, a testünk és a lelkünk is megújul. (kipróbáltam, működik!)

A kolostor kertjében sáfrányszínű ruhás gyerekek hűsölnek az árnyékban, pihenő idejük van, egy kis délutáni tanítási szünet. Niki próbálja rávenni őket, engedjék meg, hogy lefényképezzük őket. Szégyenlősen vihognak, egymás mögé bújnak, pont úgy, mint a mi kamaszaink.

A templom mögött található a királyi temető, amely a Lanna királyok földi maradványait őrzi. Az elmúlás és a halhatatlanság, a hajdani hatalom és dicsőség találkozik itt, amikor a szépen faragott chedik ormán megcsillan a nyugovóra készülő Nap bíborvörös sugara.

A temető sarkában hatalmas, ős öreg Bhody fa áll, ez Buddha kedvenc fája, ez alatt ülve világosodott meg. A fa magvát Indiából hozták el Buddha tanítványai. Kilenc magot ültettek el, de csak ez az egy fa maradt meg.
A vén fa törzsét sárga muszlinnal tekerik körbe, a fa levelei szív alakúak, a szeretetet jelképezik, a helyiek tisztelettel összegyűjtik a lehullott leveleket, és a párnájukba teszik, hogy szerencsét hozzon.
Mi is gyűjtünk a csodatévő levelekből.

Wat Chedi Luang.
Valaha Chiang Mai legmagasabb épülete volt, a központi torony 88 méter magasba emelkedett és természetesen arannyal volt borítva. Egy földrengés ledöntötte. Niki szerint a végzetes földrengés azért következett be, mert Sziámnak mindig férfi királya volt, csak egyetlen egyszer volt királynője 1545-ben, ekkor jött a földrengés…..
A chedit elefántos párkány veszi körbe, mára csak két elefánt maradt meg eredetiben, a többit restaurálták. A chediben belül titkos járatok vannak, a lefelé vezető út, kazamatákon át a városfalon kívülre vezet. Az egyik burmai támadáskor ezen keresztül menekült el a király és a családja az ellenség elől. A lejárati ajtót látjuk, de sajnos zárva van.
Visszatérünk a szállodánkba, csobbanunk egyet a kellemes uszodában, most még törülközőt is kapunk. Este a szokásos program, Éjszakai Piac, jó kis thai kaja a szokásos népművészeti műsorral és jéghideg Singha sörrel.

2001. február 27 (kedd)
Chiang Mai,

Reggeli után elindulunk a Chiang Dao Elefánt telepre. Egy órás buszozás után igazi, trópusi őserdőbe érkezünk, a kaland a labilis függőhídon kezdődik, amelyen a tériszonyosok, csak igen erős akaraterővel tudnak átkelni.
Jó korán értünk ide, így más csoportokat megelőzve rögtön elefánthátra szállhatunk. Az elefánt-beszállóhely egy bambusz házikó, amely elefánt magasságú. Az elefánt odajön a házikóhoz, a turista meg csak úgy átlép az ülésre. Az elefántok szép sorban jönnek, nem nagyon lehet válogatni, hogy ki melyikre száll. Sajnos a mi elefántunk kicsi, fiatal állat. Szobatársnőm és barátnőm Siklósi Maca, na meg én még egy termetes elefántnak is nehezek lennénk, de ez a kicsi állat teljesen és joggal meg van sértve a súlyunktól. Ennek úgy ad kifejezést, hogy szabályosan veszekszik az idomítójával, trombitálgat, oldalaz, körbe forog, imbolyog a frászt hozza rám és a tériszonyomra.
A kezem görcsöt kap a kapaszkodástól, de néha képes vagyok még élvezni is az elefántogolást a sűrű dzsungelben. Amikor szerencsésen leereszkedik az állat a meredek folyóparton és belegázol a vízbe, kezdek bizakodni abban, hogy megúsztuk. Előttünk lovagoló útitársnőnk, Valló Kati megkérdezni, hogy boldogok-e ezek az elefántok. Én meggyőződéssel válaszolok, azt hiszem, hogy a miénk nem az.

Megnézzük a munkaelefántok bemutatóját. Elbűvöl az állatok ereje és okossága, összedolgozási képességük. Niki azt mondja, hogy az elefánt saját maga választja ki a gondozóját, akivel általában egy életen át együtt maradnak, meg is értik egymást, sokszor még beszéd nélkül is. Az elefánt maga választja ki a kollégáját is, akivel tud és hajlandó is párban dolgozni. Az elefántok vemhessége három évig tart, az ellésnél nőstény elefántok segédkeznek, az ormányukkal segítik az újszülöttet a világra, megható gyengédséggel bánnak a bájos kicsinyekkel.

Az elefánt mindig nagy becsben tartott állat volt Thaiföldön, elefánt díszítette a régi Sziámi zászlót is. Eredetileg háborús célokra képezték ki a harci elefántokat, észak-keleten a munka elefántok még ma is dolgoznak erdei fakitermeléseken.

Ha nem is nagy számban, de még ma is élnek vad elefántok a dzsungelben. Az elefánt vadászat 2-3 hónapot is igénybe vesz. A vad elefántokat szelídített elefántok segítségével fogják be. Lasszót dobnak a vad elefánt lábára és egy fához láncolják, a befogott állat 10-12 napig nem kap sem enni, sem inni, amitől természetesen elég rossz állapotba kerül. Ekkor egy szelídített elefánt melléáll és bevezeti a „kraal-ba” (vastag cölöpökkel bekerített elefánt karám), ahol 2-6 hét alatt betörik. Az erdőirtások és a nehéz munkagépek térhódítása egyre inkább elveszi az elefántok életterét. Nem ritkán látni, még Bangkok utcáin is kolduló elefántokat.

Elbúcsúzunk az elefántoktól, és tutajra szállunk. A bambusz-tutaj csendesen folydogál a kis Taeng folyón, két oldalt az esőerdő hatalmas fái, úgy szegélyezik a partot, mint egy katedrális gótikus oszlopai .
Látunk szép kis cölöpökön álló erdei kunyhókat, egy másik elefánt telepet, sőt egy vízi „mozgó” csónakos üdítő ital árust, aki jéghideg italt, Colát árul.
A szomszédos elefánt telep állatai éppen a vízben vonulnak, hátukon a turistákkal. Ezek a nagy találkozások, tutaj, elefánt ….

Mire kikötünk megérkeznek az „elefántos képek”, amelyet elinduláskor készítettek, kék selyem képkeretben (negatívval együtt!) Nem kell megvenni, de senki nem hagyja ott, ára 200 Bath (kb. 5 dollár). A nagy kirándulás után ránk fér egy jó kis ebéd, szép helyen, szabadtéren, orchideák, hibiszkuszok és színes virágzuhatagú bougenviliák között a remek svédasztalos kínálásnak nem tudunk ellenállni.

Niki azt javasolja a társaságnak, hogy nézzünk meg egy kobra showt a Snake Farmon. Én vonakodva fordítom le a pluszban beiktatott programot, abban a reményben, hogy úgysem akarja senki sem megnézni a csúszómászókat, de legnagyobb meglepetésemre mindenkit érdekel. Egy falusi cirkuszra emlékeztető amfiteátrumba terelnek minket, én nagyon nehezen tudom leküzdeni iszonyomat a rémes hüllőktől, és ezt sajnos a fő kígyó idomár azonnal ki is szúrja. Attól kezdve tudja, hogy kit kell ijesztgetni.
Bár a közhiedelemmel ellentétben a kígyók csak ritkán támadnak meg embert, csak akkor harapnak, ha megzavarják őket. A kobrafélék harapása igen veszélyes és Thaiföldön, a rizsföldeken évente több ezer embert ér kígyómarás. Az ellenméreghez szükséges szérum alapanyagát ezeken a farmokon fejik le a kígyóktól.
A telepen királykobrát, pápaszemes kobrát, maláj viperát és zöldviperát mutatnak be. A produkció, a szuper-mérges „ugró-kígyók” bemutatásával folytatódik. A kígyók főnöke elmondja, hogy miután kinyitja a ládát, nem tudja, hogy hová fog ugrani ez a veszélyes állat. Néha 10-15 métert is ugranak.
(Én teljesen benyaltam ezt a mesét!)
Természetes, hogy a közönség legnagyobb örömére, felém dobta a „kígyót” a hopp-mester, én pedig bemutattam, hogy egy hölgy az én koromban, hogyan tud helyből három métert ugrani – közben persze visítva üvöltöttem. Magánszámom meglehetősen nagy sikert aratott. Később kiderült, hogy a veszélyes kígyó egy 40 centis ronda, barna kötél volt. Még most is szégyellem magam a jelenetért, de nagyon megijedtem.

Amikor már mindenki újra a kígyókat figyelte a porondon, akkor vettem észre, hogy hol is vagyok. Bizony a laza lécekből tákolt nézőtér legtetején voltam, három-négy méteres magasságban. Lenéztem, szédültem. Szerencsére ekkor már újra, véglegesen a kígyók vették át főszerepet a porodon, nyilvánosan mérget fejtek a szerencsétlenektől, én pedig nagyon dicstelenül araszolgattam lefelé, küszködve a tériszonnyal, közben erős fogadalmakat tettem, hogy ide többet csoportot nem hozok. Soha.
A show többit részét a bejárat mellett, a hűvösben ülve töltöttem Nikivel és többi idegenvezetővel, így kimaradtam abból a jelenetből, amikor egyik útitársunk bokszpárbajba keveredett egy kismajommal.
A majom állítólag kiütéssel győzött.

Egy csodaszép orchidea farmra látogattunk. A Thai ország imázs főszereplője az orchidea. 2500 tenyésztett,1300 vadon élő fajtáját ismerik, de az erdőirtások miatt, ma már kizárólag farmokon termesztik. . Az orchidea epifitaként (élősködő) él a fákon, nedvesség szükségletét a levegőből nyeri. Kis üvegekben, hermetikusan lezárva, táptalajon szaporítják. Amikor elfogy a táptalaj, az üveget össze kell törni és a virány a szabadban nő tovább, már ha elég jó a hőmérséklet és a páratartalom.
1950-ben kezdődött az iparszerű termelés, a 90-es évek elején már 80 milliárd US dollár bevételt hozott az országnak. A virágexport legfontosabb piaca: Japán és Amerika.
A virágot 3 külső és 3 belső lepellevél alkotja, sok színben és változatos formában láthatjuk. A kis virágokat 14-18 karátos arannyal és egy különleges lakkal borítják be, valósághű ékszert a farmon árusítják, „certifikáttal” együtt. Nagyon szép, értékes, a helyre jellemző, különleges és maradandó emlék, ajándék.

Hazafelé az úton közkívánatra megállunk egy szellemház árusító telephely mellet. Ezek a kedves, díszes kis házak nem a thai kerti törpéké, hanem Phra Plumnak, a ház istenének épültek. A szellemházat mindig emelvényen állítják fel, napos helyen és a lakók naponta helyeznek el felajánlásokat, ajándékokat, rizst, gyümölcsöt, jázmin koszorút, füstölőt, kis faragott állatokat, sőt aprópénzt is a szellemház körüli kis teraszon.
Többen szeretnének hazavinni szellemházat, a szomszédok biztosan megcsodálnák, de túl nagy, túl nehéz, túl drága. A Nap már éppen nyugszik, vörös fénye vakítóan táncol a színes üvegmozaikokon.

Még meglátogatunk egy falusi templomot és egy helyi piacot is, ahol kipróbáljuk, hogy milyen a friss kókusztej. Én nagyon szeretem, és remélem, hogy útitársaim is megbarátkoztak szokatlan ízével. A piac igazi élmény, sok ismerős, de még több ismeretlen zöldséggel és gyümölccsel találkozunk. A kis sózott halakat nem nagyon látjuk, mert ellepték őket a legyek, a friss húsok felett színes papírcsíkokkal díszített ventilátor kergeti azokat, akik nem kaptak helyet a sózott halakon. Kapható frissensült sáska, lódarázs és egyéb finom ízeltlábú. Szembetűnők a két nép tisztaságról alkotott fogalma, a mi Köjálunk egy perc alatt zárná be az egészet.
A buszban mindenki kezet mos Hi-Gi kendőkkel és folyékony fertőtlenítővel.
Csak remélni tudjuk, hogy a mi szállodánk nem itt vásárol alapanyagot.

Az Éjszakai Piac előtt még természetesen úszunk egyet, majd teher tuk-tuk-ra szállunk és elmegyünk a helyi Central Áruház bevásárló központba, itt nagyon jó minőségű holmikat lehet kapni, nagy szatyrokkal térünk vissza a „bázisra”, amely nem más, mint az Éjszakai Piac nagy szabadtéri színpados étterme.
Így harmadik este, már inkább csak hallgatjuk, mint nézzük a nem túl változatos, de nagyon kedves műsort. Néha úgy érzem, mintha a „Boci-boci-tarka” lassított dallamára hajladoznának a szépséges, pompás ruházatú, baba-szerű, karcsú, kecses Thai lányok.

Jókat eszünk – én változatlanul foghagymás pitát, friss gyümölccsel, mézédes ananásszal, mangóval és dinnyével – mindenki vicceket mesél, nagyokat nevetünk, isszuk a Singhát, és korán elmegyünk csomagolni, mert holnap nagy út vár ránk.

2001. február 28 (szerda)
Chiang Mai, Bangkok
Reggeli után a csomagjainkkal együtt buszra szállunk és irány a kézművesek utcája. Ebben a hosszú utcában szinte minden kézműves mesterség megtalálható, természetesen bemutató teremmel és vásárlási lehetőséggel együtt.

Először a selyem készítését nézzük meg.
Kis szita-szerű tálon mutatják a kis fehér petéket, amelyek lassan hernyóvá alakulnak, ez a hernyó rendkívül falánk, eperlevekkel táplálkozik, éjjel nappal eszik, ezért viszonylag gyorsan megnő, majd bebábozódik. Ekkor termeli az értékes selyemszálat. A bábot sajnos meg kell ölni, ahhoz, hogy a selyemszálat lefejthessék róla. A bábokat forró vízben főzik, és a selyemszálat egyszerűen legombolyítják róla. Ezután következik néhány finomítási és festési eljárás, majd attól függően, hogy milyen vastagságú selyem-szövetet akarnak készíteni egy- két, vagy több szálat sodornak össze és dolgoznak fel a kézi szövőszékeken. A vetülék szál színe és vastagsága a kelme másik meghatározója.

A thai tisztaselyem inkább „noppos”, santung szövetre emlékeztető anyag, ellentétben a kínai selyemmel, amelynek tapintása hűvös és síkos. A kézi szövés nagyon fáradságos munka, egy szövőlány egy nap alatt kb. 8-10 méter anyagot készít el. A szövöde egy oldal nyitott, fedett udvarban van, nagy a hőség és nagy a zaj.
Szinte fellélegzünk, amikor beterelnek a gyönyörű légkondicionált mintaterembe, ahol káprázatos szépségű selymeket, nyakkendőket, párnákat és kendőket látunk. Sajnos ezek ára nagyságrendekkel haladja meg az Éjszakai Piac (bóvli) kínálatát, de az áru olyan szép és különleges, hogy csak kevesen ússzuk meg vásárlás nélkül.

Következő utunk a kasmíri kézi csomózású, selyem perzsaszőnyeg bemutató terembe vezet. A tulajdonos talán még a szőnyegeinél is szebb, archaikus arcmetszésű, magas, elegáns és valószínűleg kő-gazdag úr, neve: Mr. Juszuf. Elhelyezkedünk a kényelmes, süppedő üléseken, rendkívül finom teát kapunk – tejjel, ahogy illik, és kezdődik show.
Egy szőnyegnek először mindig a hátoldalát kell megvizsgálni, mert ott láthatjuk, hogy egy négyzetcentire hány csomó esik. Minél sűrűbb a csomózás, annál drágább a szőnyeg. A gyönyörű színű zöld, rózsaszín kétszer háromméteres szőnyeg minden pillanatban más színűnek látszik, ahogy a gyakorlott segédek forgatják a fényben.

A szépséges tulaj mindössze kétszáz év garanciát ad a szőnyegeire és elmondja, hogy a szőnyeg a használattól csak még szebbé válik. Nem árt neki semmi, bátran lehet cipővel rálépni és legnagyobb döbbenetünkre egy többágú hegyes, vaskaparóval nekiesik a szőnyegcsodának, és annak valóban nem lesz semmi baja. Ez a csodálatos alkotás három ember egy évi kemény munkájának eredménye. Ehhez képest az ára igazán nem is olyan magas, kétezer dollár. (Csak az a vám ne lenne!). A szőnyeget a segédek egészen kicsire összehajtogatják, egy sporttáskába belefér az egész.

A főnök, amilyen szép ember, olyan jó pszihológus is. Rögtön kiszúrja, hogy kik az ő emberei (vevői) és ellenállhatatlan modorával a későbbiekben, már csak nekik adja műsort. Nem is tudnak ellenállni.
Az ártárgyalás igazi népszínmű, amelyet az „úri közönség” teázva élvez.
Egyik útitársunk előadja a „hattyú halálát”, „katasztrófa” – kiálltja az ár hallatán, a tulaj finoman mosolyog, és illendően enged is árból.
Megvan a szőnyeg, igazi szép skalp, örök emlék, kétszáz éves garanciával!

Amikor a szépséges ember egy lenyűgöző, pasztell-színű, selyem vékonyságú, kasmír kendővel közelít felénk, szobatársnőmmel, Macával menekülőre fogjuk a dolgot, mert, ha ott maradunk, akár csak egy percig is, egészen biztosan megvesszük a holmit.(Azért még fél füllel hallom az „induló árat”, száz dollár, na ennyit úgysem tennénk a nyakunkba! Vagy ki tudja?……)

A következő mesterség a drágakőcsiszolás. Ez is egy jó szakma. Először megnézzük a zafír és rubin bányászatát bemutató rövidfilmet, majd a műhelylátogatás után bemegyünk a mintaterembe. Ez a világ legnagyobb méretű ékszerboltja.
Óriási személyzettel dolgoznak, ahogy bemegyünk, szinte mindenki mellé szegődik egy kísérő (eladó) – aki a látogató (lehetséges vásárló) szeme rebbenéséből kitalálja, hogy mi tetszik neki, és azt az ékszert a terem minden sarkába egy kis bársony párnácskán hurcolja utána. Jó módszer, mert mindig az első ötlet a legjobb!
Előbb-utóbb mindenki elcsábul egy kis emlékre.

Van itt olcsóbb áru is, igazi zafír és rubin ezüstbe foglalva. A kő, a rubin a zafír és a smaragd káprázatosan szép, mélytüzű és mesterien csiszolt, valódiságát az ISO 9002, na meg az államilag garantált „certifikát” is igazolja, és ezüstbe foglalva nem is olyan drága, legtöbben ezeket vásárolják. Elfogadjuk az üdítőt, a sört, a kávét pihenünk egy keveset és irány a következő műhely.

Ernyőfestés.
A papír-ernyő teljesen „bió” módszerrel készült, egy trópusi fának a termését vízbe áztatják, majd fakalapácsokkal összezúzzák, végül ezt a zúzott pépet is ismét vízbe rakják. A sűrű vízből szitával kimerik az anyagot és a továbbiakban az egész trutyit a Napon szárítják, és az eredmény egy pergamenszerű, vízhatlan anyag, amely a papírernyők alapanyaga. Az ernyő váza bambuszból készül, majd mintát festenek rá.

A festők igazi művészek, kis ártábla mutatja az áraikat, és a szerint lehet tőlük különféle motívumokat rendelni. Sokan a fényképezőgép tokjára, a videó táskájára, a nyakba akasztós pénztárcára festetnek örök emléket, egy-egy elefántot a bambusz erdőben, vagy pillangót, orchideát, kinek mi tetszik, mindössze egy-két dollárért. Lehet teljesen egyéni, névre szóló pólót is festetni, ez különösen a nagyméretű útitársak körében népszerű.

Az igazi szenzáció, amire azonnal egybegyűlik az egész csoport, mégis csak a nélkülözhetetlen, bambuszból készült kis hátvakaró. Igazán csinos darab, akár ajándékba, akár – viszketős hátúaknak – saját használatra vesszük. A hátvakarónak fix ára van: 15 Baht (ez valamivel kevesebb, mint fél dollár!)
Az egész csoport bejelenti, hogy szándékában áll legalább egy, de néhány családnál akár két hátvakarót is venni. Az alku tárgya tehát: 20 db hátvakaró, 10 Baht per darab.
Szószólónk, az alku nagymesternője ismét előadja a „hattyú halálával egybekötött – katasztrófa! -” című hősi éneket, de sajnos ez itt nem vezet eredményre. A thai hölgy, a vakarók tulajdonosa, néha nem nagyon tudja a röhögését visszafojtani.
Ezért elfordul tőlünk, és nem veszi észre, hogy éppen bele röhög a felvételre állított videó kamerába, ezen aztán mi is tovább röhögünk a buszban, amikor visszaforgatjuk a jelenetet.
Mindenesetre a kemény üzletasszony nem enged a hátvakaró fixárából, úgy látszik ez a szerszám valószínűleg tényleg ennyibe kerül! Ezért kis csapunk hátvakaró nélkül marad, és a továbbiakban már nem is találkozunk soha többé ilyen kiváló, nagyszerű szerszámmal.

Lakkfestés.
A lakkot egy trópusi, fekete lakk-fa nedvéből nyerik. Olyan módszerrel csapolják a fát, mint a kaucsukfát, kérgét bemetszik és a fa nedvezni kezd, ezt a nedvet kis edényben összegyűjtik. A faragott tárgyakat, akár dísztárgyak, akár használati tárgyak, tizenötször lakkozzák, és minden lakkozás után különféle eljárásokkal szárítják. Mire elkészül a lakkozott tárgy, ellenáll a hőnek – még a tűznek is, vízhatlan és fényes lesz.
Különböző módokon díszítik, festéssel, bekarcolással, arannyal, aranyfüsttel, gyöngyház kagylóval, de a legérdekesebb az összetört tojáshéja, amely különös szépséget ad a tárgynak. Most kezdenek rájönni a kedves útitársak, hogy miért javasoltam, még elutazás előtt az ismertetőben, hogy jöjjenek félig rakott bőröndökkel.

Következő utunk a fafaragókhoz vezet.
Itt lehet rendelni komplett szobabútorokat, ülő-garnitúrákat, szobrokat és egyéb más dísztárgyakat. A szállítás nem gond, mindent elintéznek. A gazdag faragások itt teakfából és rózsafából készülnek, legnépszerűbb motívum természetesen itt is az elefánt.

A Novotel szálló éttermében eszünk egy remek ebédet és még időben elérjük a Chiangmai repülőtéren a Bangkoki járatot. Elbúcsúzunk északi túránk idegenvezetőjétől, Nikitől, akitől nagyon sokat tanultunk, és igazán rövid, 50 perces repülés után simán leszállunk Bangkokban.

Bangkoki idegenvezetőnk, Mr. Piák már vár bennünket, továbbá várnak a gyönyörű indiai kislányok, akik orchidea koszorút akasztanak az érkező vendégek nyakába, és biztonság kedvéért a jelenetet mindjárt le is fényképezik. (A fotó természetesen már másnap, a szálló reggeliző termében, a szokásos árért eladó)

Irány a Mandarin Hotel, engem vár a helyi utazási iroda – egy vacsorára, a többieknek ezért szabad programjuk van. Az iroda olyan szép helyre visz vacsorázni, a Chao Phraya folyó partjára, a River Side Citybe, hogy rögtön eldöntöm, ide visszajövünk – maszekban – programon kívül, a csapattal is.

2001. március 1 (csütörtök)
Bangkok, Úszó Piac
Nagyon korán indulunk, a Damnoen Saduakra, az Úszó Piacra, amely legalább 100 kilométerre, délnyugatra van Bangkoktól. A bangkoki csúcsforgalom elég nagy, de mi viszonylag gyorsan kijutunk a városból. Nagyon nehéz megszokni, hogy itt mindenki a „másik oldalon” közlekedik, illetve állandóan szemben jön. Útközben só lepárló telepek mellett megyünk el, a tengervízből párolják a sót és az út mellett kis csomagokban, és nagy zsákokban árusítják.

Először egy kókuszültetvény mellett állunk meg, itt a kókuszpálma virágából, ősi módszerrel cukrot főznek. A kókusz minden részét felhasználják, a dió héjával tüzelnek, amikor a cukrot párologtatással sűrítik. A kókuszcukor mézédes, barna színű, egy kicsit a mi krumpli cukrunkra emlékeztet az íze. Szívesen nassolok belőle, de tele pofával, nem könnyű tolmácsolni. Kicsit belemarkolnék, de sajnos ragad is. A kis kókuszültetvényhez egy még kisebb orchideafarm is tartozik – de meg sem közelíti, azt a kertet, ahol mi jártunk, továbbá van itt egy ajándék áruda is, hihetetlen mennyiségű „gagyival”, ezért mindenkit lebeszélek arról, hogy itt töltsük el az időnket, irány az úszó piac.

Most szállunk utoljára „hosszúfarkú csónak”-ba, a teherautó motorokkal felspécizett járművek itt is hihetetlen gyorsasággal, óriási kunsztokat téve közlekednek úgy, hogy a csónak utasait lehetőleg a frász törje ki. Néhányan csurom vizesek lesznek, a csatorna vize pedig nem nagyon tiszta.
A víz gyorsan megszárad, de mi lesz a kosszal?

Itt láthatjuk a híres vízi életmódot a klongokon (csatornákon).
A házak sokszor az üzletet is tartalmazzák, a mini szupermarketet, a vízi benzinkutat. A házak sarkában gyakran láthatjuk a már ismert szellem házakat.

A kis lapos csónakokban, a vendorokban itt főleg thai hölgyek ülnek, és ügyesen eveznek a tömegben, hagyományos, indigó kék parasztblúzukban és a jellegzetes sisakszerű szalmakalapjukban. A csónakból árulják termékeiket, a friss gyümölcsöt, a zöldséget és a turistáknak szóló emléktárgyakat. Nagyon ügyesen eveznek a csónakosok, egyszer sem fordul elő ütközés. Láthatunk úszó konyhákat is, a csónakban parányi tűzhelyen sül a hús, pirulnak a halak, a rákok, fő a leves, rotyog a rizs, még palacsintát is sütnek.

Az Úszó Piac három részből áll, a legnagyobb a Ton Khem, ezen folyik a kereskedelem, a párhuzamos csatornán van a Hia Kui, amely fával fedett hatalmas csarnok, ahol a turisták részére árusítnak emléktárgyakat, olcsó ruhaneműket és tigris-balzsamot minden mennyiségben. A Khun Phitak a piac hátsó udvara, itt van a legkisebb tömeg, itt is hagyományos emléktárgyakat árusítanak.

Az Úszó Piac „porát” egy hatalmas szuvenír árusító üzletközpontban moshatjuk le, itt találunk igényeinknek megfelelő toalettet, és persze lehet vásárolni is. (Mindhalálig shopping….!) Rövid pihenő után a Rose Gardenbe, Thai Kulturális Központba megyünk, ahol remek svédasztalos ebéd vár. A mindenkor gazdag, friss gyümölcsválaszték itt még rózsa-almával is kiegészül, amely egészen különleges csemege.
Ebéd után az amfiteátrumba vonulunk, hogy megnézzük a műsort. A lépcsőzetesen kialakított nézőtér minden pontjáról jól lehet látni, de mi ehhez képest is kiváló helyen, elől és középen ülünk. A műsor kezdete előtt jégbehűtött hófehér frottír kendőt hoznak, keze mosni és felfrissülni. Jól esik.

A show nagy bevonulással kezdődik, még elefánt is van a menetben. A jelenet a fiatal férfiak szerzetessé avatását mutatja be. Az aranykörmök tánca észak Thaiföldi eredetű. A kecses lányok kézmozdulatai köszöntést, üdvözlést fejeznek ki.
Következik egy kis ízelítő a Thai bokszból, amelyet rituális szertartások kísérnek, és amely rendkívül népszerű Thaiföldön. Itt minden ütés megengedett, lehet harcolni könyökkel, kézzel, lábbal, térddel. Ez a sport magas fokú képzettséget, ügyességet és erőnlétet követel meg. Amikor úgy „élesben játszák”, bizony nem merném megnézni!

Egy észak-keleti tánc a vendég köszöntését tolmácsolja, miközben jó szerencsét kíván, ezt követi a Kardtánc, amelynek történelmi hagyománya van, a harcot egy férfi és nő vívja egymással. A koreográfia szerint itt a nő győz!

A Bambusz botok tánca, szintén északi eredetű, régen általában telihold idején táncolták, igen nagy gyakorlatot és ügyességet kíván, mert a bambuszbotok bizony nagyot tudnak ütni annak a táncosnak a bokáján, aki téveszt.

Következik egy Thai esküvői szertartás, amely igen célratörőnek tűnik, mert a jegyespár eleve fekve esküszik. Fülbemászó a zene, parádésak a jelmezek, az esküvőn felvonul a falu, a rokonság és a barátok, mindenki szép ajándékot hoz az ifjú párnak. Az esemény vége, persze hatalmas össztánc.

A záró számhoz, a Kalához a lányok és fiúk táncba hívják a közönséget egy színes sál segítségével. Ez a tánc Thaiföld déli részéről ered és a kókuszdió felhasználásának fontosságát jelképezi. A zene ritmusát a kókuszdió héjának összeütögetésével adják.

A bájos műsor, egy rövid shopping és pénzváltás után buszra szállunk és visszamegyünk Bangkokba.
A Mandarin Hotel uszodájának karbantartói nem kifejezetten tisztaságmániásak, de a csoport azért majdnem teljes létszámban csobban egyet a fárasztó nap után. A víz langyos, jól oldja a fáradságot és csodás frissen csavart mézédes narancslét iszunk hozzá.

Este hétkor öt darab tuk-tukkal, előre kialkudott tarifával a Riverside City-be megyünk, a Chao Phraya folyó partjára, ahol korábban vacsoráztam. Hangulatos kis szabadtéri étterembe érkezünk. Kellemes szél fúj a folyó felől, a Chao Phrayán óriási az esti forgalom, kivilágított bárkák, nagy vacsorázó hajók, átkelő kompok és kis csónakok közlekednek nagy tömegben. A háttérben két szép thai lány lassított mozdulatokkal szitáron játszik, a közönség néha udvariasan tapsol.

Jó kis kajákat, hozzá frissen csavart mandarinlét és Singha sört rendelünk, nagyokat nevetünk, remekül érezzük magunkat, amikor egyszer csak, váratlanul műsor kezdődik. Tőlünk fél méterre van a színpad, klasszikus thai táncokat, khon és lakhon táncokat adnak elő, jeleneteket a Ramakien eposzból, csodálatosan gazdag és szép jelmezekben. Hanuman, a fehér majom tábornok egy kis sellő lányt készül elcsábítani, de közben a majom úr lejön a színpadról, és a közönség hölgytagjainak is hevesen udvarol.

A khon táncosok álarcot viselnek, amiben állatszörny, vagy démonfigurák kapnak szerepet. A lakhon táncosok nem használnak álarcot, csak díszes ruhákat hordanak. Fejükön aranyszínű brokáttal, vagy vékony lemezzel bevont, csúcsos süveget viselnek, és nagy szerep jut a fürgén mozgó, hátrahajtott újjak kifejező képességének.

Majdnem megőrülünk, hogy nem készültünk fényképezőgéppel, videóval, csak úgy eljöttünk, hiába ölelget ez a gyönyörű majom a hófehér álarcával, sohasem fogjuk megörökíteni. A záró táncban itt is felkérik a közönséget a bájos, kecses táncos lányok, miután a legelső sorban ülünk, mi is táncra perdülünk. Bálint barátom már hihetetlen eleganciával „dobja be” a Chompupan majom-figurát, összes lába és keze mindenfelé be van hajlítva, fél lábon illeg-billeg a kör közepén. Az őt felkérő (a gyönyörű, de egyben fegyelmezett) kislány majdnem megpukkad a röhögéstő. Persze mi is.
Ekkor határozzuk el, hogy ide még visszajövünk, fizetéskor rögtön le is foglaljuk ugyanezt az asztalt!
Visszafelé jobban sikerül a közös ártárgyalás a pilótákkal, és olcsóbb a tuk-tuk vitel díja. A hívatásos, városi kamikázék úgy száguldoznak ezekkel a motoros riksákkal, mint a villám. Korán kell lepihenni, mert holnap jön az egyik legnehezebb nap. A nagy templomtúra.

2001. március 2 (péntek)
Bangkok- Templom túra
Reggeli után, felkeressük a Wat Traimitben az 5,5 tonnás színarany Buddhát. A szobrot a 13. Században a burmaiak támadása elől gipszbe burkolva elrejtettek és csak 1953-ban találtak meg. Ez a Világ legnagyobb tömör aranyból készült szobra.
A templom előtt, az udvarban földig érő léggyökerű Banyao fa áll, amikor a léggyökér eléri a földet, föld-gyökeret ereszt a fa és egy új „kis-banyao” fa nő ki belőle. A szentként tisztelt fáról aranysárga és sáfrányszínű muszlin szalagok és más vallási díszek lógnak a tisztelet jeleként.

A wihanban kínai temetés van. A kínaiak elhamvasztják halottaikat, és a hamvakat eltemetik, emlékükre síremléket állítanak. Thai temető nincs! Az ő halottakkal kapcsolatos eljárásuk számunkra kicsit morbidnak tűnik. Ha egy családtag meghal, 7 nap- 7 éjszaka a lakáson gyászolják.
A halottat különféle vegyszerekkel „tartósítják”, majd a templomban elbúcsúztatják és elhamvasztják. A hamvakat a hozzátartozók ismét csak hazaviszik és néhány évig otthon őrzik. Majd egy egyházi szertartás keretében elbocsátják, vagy a földnek, vagy a víznek adják a hamvakat és a továbbiakban az elhunyt emléke a lelkekben él tovább.

Ezután a Királyi Palotába látogatunk, amely a legimpozánsabb, színarannyal ékesített templom együttes. Építését 1783-ban kezdte el I. Rama király a Chakkri dinasztia megalapítója, amikor félve a burmaiak újabb támadásától, a fővárost Thonburiból a Chao Phraya folyó keleti oldalára helyezte át és Krung Thepnek, az Angyalok Városának nevezte el.

A Királyi Palota területe több, mint kétszázezer négyzetméter, négy oldalon magas fehér fal határolja, amely közel két kilométer hosszú. Amikor átesünk a „ruha ellenőrzésen” – itt szigorúak megkövetelik az elegáns öltözetet, a kapun belül az ősi Sziám derűs mesevilága fogad. A kapukat hatalmas, színes, csillogó cserépruhába öltöztetett óriások, a hat méter magas Yakhsasok őrzik. Felmegyünk a felső teraszra, itt van a leghatalmasabb aranyozott chedi, régi uralkodó földi maradványainak emlékhelye.

Az arany chedit csillogó, színes tükrökkel kirakott 112 db Garuda (Hindu mitológiából eredő tűzmadár) veszi körül, kezükben kígyót tartanak. Káprázatosak az arannyal bevont mitológiai figurák, a Ramakien eposz szereplői, a félig asszony, félig oroszlántestű és a félig madár, félig férfi felsőtestű figurák, az Apsonsik és a Kinnarik.

A teraszon található Angkor Wat (Kambodzsa) templomának makettja és sok-sok gyönyörű bronz elefánt szobor. Ezek valaha a Chakri királyok kedvenc állatai voltak. Ki van írva, hogy szigorúan tilos megsimogatni a fejüket. De ez a simogatás a legenda szerint szerencsét hoz, a bronzelefántok feje már fényes aranyszínű a sok simogatástól. Mi is simítunk rajta egyet.

Minden legenda és misztikum a Smaragd Buddhát szolgálja. Őt védik a gonosztól a kínai eredetű kapuőrző óriás szobrok, a démonok, a szent majmok és az óriások, továbbá a rendkívül magas küszöbök (Bai Semas – megszentelt kövekből készült, nem engedi át a gonosz szellemeket).

Sajnos a tömeg hatalmas és egyre melegebb lesz az idő is. Sietni kell, mert délután -jobban mondva déli 12 óra után, a területen minden templom bezár. Megcsodáljuk a Királyi könyvtár, a Mondop kívülről is arannyal burkolt falát, itt őrzik a legszentebb tekercseket, belülről nem látogatható.

A Wat Phra Kheo-ban végre megtekintjük a Chakri dinasztia szent talizmánját, a híres Smaragd Buddhát, amelyet évente három alkalommal, évszakonként maga a király öltöztet.

A szobor pontos korát nem ismerjük, a krónikák először 1436-ban említik. Ekkor Chiang Raiban, egy régi chedi belsejében, bevakolva, aranyfóliába burkolva őrizték. Egy szörnyű erejű vihar megrongálta a chedit és a kis nefrit figura láthatóvá vált. Chiang Mai uralkodója Lampangba vitte. Már ekkor misztikus, csodatévő erőt tulajdonítottak neki. Bankokban először a Chao Phraya (a Nagy folyó) túloldalán, a Wat Arúnban, a Felkelő Hajnalpír templomában „lakott”. Jelenlegi helyét I. Rama király építtette 1785-ben.

Thaiföld legszentebbnek tartott ereklyéje olyan magasan van, hogy szinte nem is látjuk a szépségét. A lépcsőzetes oltáron a sok Buddha szobor mellett elhelyezett arany és ezüst díszfák maláj hercegek hódolati ajándékai. A templom falain Buddha életéből ábrázolt jeleneteket láthatunk. Az ajtókon a gyöngyház berakásos intarziák kétszáz évesek, még I. Ráma király készítette őket.

A hely hangulata egészen magával ragadó, a hívők tömegesen imádkoznak, szenteltvízbe mártott lótuszvirággal ütögetik a saját fejüket, áldást kérve magukra. Ezt én is kipróbálom, a víz minden esetre áldottan hűsíti a fejemet.
Közben arra gondolok mennyi kincs lehet még itt elásva, befalazva, begipszelve, és vajon előkerül-e valaha is?

A templom belső falán, a freskókon a Ramakien eposz jeleneteit láthatjuk ( A Ramakien rövid története: Rámát, az Ayuthaya trón várományosát, mostohaanyja intrikája nyomán 14 évre száműzik az udvarból. Felesége Sita és testvére Lakshman elkísérik az erdő mélyére. Tosakan, a démonkirály elrabolja Sitát és magával viszi hazájába, Longka-ra ( SriLanka), hogy feleségül vegye. A testvérek üldözőbe veszik. Hanuman, a fehér majom-tábornok önkéntesen felajánlja segítségét és segítő társaival, két majom-királlyal, - Sukrip és Chompupan – majom-harcosaival legyőzik Tosakant és démon seregét. A majom hadsereg kövekből hidat épít a tengeren, így kelnek át a vízen. Tosakan harcol Rama ellen, de Rama győzedelmeskedik, visszaszerzi szerelmét, Sitát és királyként visszatérnek Ayodhyaba. )
A Ramakien eposz szereplői megjelennek a templom díszítő elemei között, különösen az Óriások, Tosakan és démon katonái, illetve Hanuman a fehér majom-isten ( aki a Szél-isten fia) ábrázolásával.

Ez után a WAT PO ősi egészségügyi egyetem és kolostor együttesben felkeressük a 46,5 méter hosszú, 15 méter magas fekvő, vagy alvó aranyozott Buddhát, aki ebben a pózban tér meg a Nirvánába.

Pénzadományért obulusokat kapunk és a fal mellett álló ötven perselybe egyenként dobjuk be a kis fémérméket, miközben áldást és jókívánságokat kérünk szeretteinknek, na meg egy kicsit magunknak is. A kis fémpénzek meglehetősen nagy zajjal esnek a perselybe, bebiztosítva, hogy az isten meghallja imánkat.

A templom együttesben több kisebb wihan is található, ezek külső udvarra nyíló oszlopcsarnokában 20 rishi és bikkhu (szent ember) szobra áll, továbbá 394 aranyozott Buddha szobor, az adományozó nevének feltüntetésével, sorakozik.

A nyugati wihan előtt hindu eredetű, kultikus lingam szentély magasodik, amelyhez a gyermekre vágyó asszonyok, és házaspárok zarándokolnak. A férfiúi teremtőerő ősi szimbólumát négy, T alakban elhelyezkedő chedi veszi körül. A színes fajanszvirágokkal borított chedik az első Ráma királyoknak állítanak emléket. A negyedik, a kék színű fényes chedi építése IV. Rámához, Mongkut király nevéhez fűződik.

A közeli masszázs pavilonban egyetemi szinten tanítják a klasszikus thai masszírozást. 10 -20 Bahtért a gyakorlott masszőrök rögtön felfrissítik fáradt csapatunkat. Szívesen befeküdnék egy hosszabb masszázsra a hívogató hűvösbe, de nincs idő.

Ez a túra is egy hatalmas drágakőcsiszoló műhelyben végződik. Már nem akarjuk megnézni a vetítést. A műhelyt sem. Rohanunk kezet mosni, élvezzük a légkondicionálást a „welcome drinket” és megpróbálunk ellenállni a hihetetlenül szép ékszerek csábításának.

A Mandarin hotelbe visszatérve, futva rohanunk az uszodába, a kellemes langyos víz oldja a fáradságunkat. Rengeteget iszunk és ez így helyes, mert sok folyadékot vesztettünk.

Este a Silom Village-be megyünk, thai vacsorát eszünk és klasszikus thai táncokat nézünk meg. Az vacsora finom, a tánc szép, az asztal alacsony, a lábunkat egy kis mélyedésbe gyömöszöljük, a pincérek térden csúszva szolgálják fel az ételt és az italt. Thai leves, thai csirke, thai hal, thai rizs és hozzá méregerős ízesítő.
A legjobb a My thai koktél, persze ezért külön fizetni kell, de nagyon jól esik. Sajnos tele van darált jéggel, és ezt későn veszem észre. Másnapra el is megy a hangom. Ezért nem ettem otthon hetekig fagyit?

A kultúra után egy egészen undorító sex-showt nézünk meg, hogy legyen min megbotránkozni. Bangkokban ez egy „kötelező” túra.

A helyi irodák szervezetten viszik ilyen helyekre (is) azt ezt igénylő turistákat. Egy elegánsnak kinéző épület földszintjén van a tömött, füstös, szokásos éjszakai fényektől villogó titkos lokál. Az úri közönség nagyon vegyes, van itt pocakos német öregúr, az első sorban ül, majd kiesik a szeme, nem is akarja elhinni, amit lát.

A gyakorlott hölgyek sajnos meglehetősen öregek és nem nagyon szépek. Egyórás műsorukat unottan ledarálják, kiélt arcukon erősen látszik, hogy alig várják, hogy vége legyen. A műsor folytatólagos, mint régen otthon a Híradó mozi műsora.
A közönség feláll és távozik, ha újra ugyanazt látja, persze van, aki „hosszabbít”. Amikor leül a csoport, kimegyek a többi kísérőhöz az előcsarnokba. Úgy várakoznak ott az idegenvezetők, mintha az iskolába beadott gyerekeiket várnák. Külön tanulmány, hogy milyen arccal érkeznek és távoznak a különféle csoportok. Az egész egy „hatósági engedéllyel működő, titkos lebúj”, sex és erotika globalizált, ipari méretekben. Rémes”.

A műsor után a közeli, hírhedt Pat Pong negyedbe megyünk. Itt pontosan olyan szűkek a sikátorok, mint a Chiang Mai Éjszakai Piacon és majdnem pontosan ugyanazt árulják, majdnem pontosan ugyanannyiért. A különbség annyi, hogy itt az utca két oldalán Go -Go bárok vannak és behívó emberek, néha kicsit erőszakosan kínálják a portékájukat. Ahogy belesünk a nyitott ajtón a bárokba, látjuk, hogy a lányok félmeztelenül vonaglanak a lila foszforeszkáló fényben a függőleges, fallikus rudakon. De mára elég is volt az ipari sexből.

Fogunk néhány tuk-tok-ot és sietünk haza aludni, mert holnap is nehéz napunk lesz. Ayuthaya.

2001. március 3. (szombat)
Bangkok, Ayuthaya

Reggeli után észak felé indulunk kis buszunkkal a 70-80 km-re fekvő régi, szép fővárosba, Ayuthayába. A síkságon a rizsföldek egyhangúságát csak egy-egy pálmaliget szakítja meg. A táj inkább sárga, kiszáradt, mint zöld. A száraz évszak végén, a forró évszak kapujában járunk. Thaiföld monszun ország. A monszun arab eredetű szó: évszakot jelent.

A dél-nyugati (nyári) monszun az Indiai Óceán felől érkezik, neki köszönhető az esős évszak, amely júniustól októberig tart. A hűvös, vagy száraz évszak a Közép Ázsiából érkező áramlások hatására alakul ki, novembertől márciusig tart. A két észvak közötti időszakban, a forró évszakban, a szárazföld felmelegszik, alacsony légnyomás keletkezik és az Indiai Óceán felől érkező magas légnyomású, forró, nedves áramlás hatására újra kezdődik a monszun. A monszun ajándéka a rizs, az egészség, a gazdagság és a boldogság jelképe.

A 14. században az északi, Sukhothai királyság területéről a thaiok az egyre gyakoribb háborúskodások és az ezt követő pestisjárványok elől délre, Ayuthayába menekültek. A város kedvező fekvése, a termékeny rizsföldek, a tenger közelsége és a jól hajózható vízi utak biztosították a fejlődés feltételeit.
Ayuthaya meghatározza a thai történelmet, közel 400 éves virágzása alatt 33 király uralkodott. Virágkorában egymillió lakosa volt, élénk kereskedelmet folytatott a szomszédos országokkal, Kínával és Japánnal továbbá a britekkel, a hollandokkal, a franciákkal és a portugálokkal.

A város pompája és gazdagsága felkeltette a burmaiak érdeklődését ezért 1767-ben nagy hadjáratot indítottak ellene, majd elfoglalták, és lerombolták. Ayuthaya romjai ma a Világörökség részét képezik.

Először a Bang Pa-in palotába látogatunk el. A Chakri dinasztia első uralkodói messze esőnek találták Bangkoktól ezért nem fordítottak kellő figyelmet a már csaknem egy évszázada szunnyadó romvárosra.

IV.Ráma, Mongkut király fedezte fel újra, s megkezdte a paloták helyreállítását. A jelenleg látható épületeket a XIX. század végén és a századfordulón emelték Mongkut utódai, V. Rama (Chulalongkorn ) és VI. Rama (Vajiravudh).

Amikor kiszállunk a hűtött buszból, az az érzésünk, hogy egy Martin kemence előterében állunk. Idegenvezetőnk, Piák nem nagyon bíztat minket, bizony itt sokat, nagyon sokat kell gyalogolni. És főleg napon. Most örülök csak igazán, hogy követem az új divatot és van egy csodás, igazi árnyékot adó, teflonbevonatú napernyőm.

A viszonylag közeli mesterséges tó közepén, légiesen könnyű, szinte a vízen lebegő, díszes thai stílusú pavilont látunk, itt pihent a király – valóban királyi pihenőhely. A környező, szépen ápolt kertben zöld elefánt csordát látunk. Itt a bokrokat életnagyságú elefánt formájúra nyírják.

A tavat övező palotákon az olasz reneszánsz és a Viktória korabeli stílus jegyeit figyelhetjük meg. Az egyik gyönyörű palotába bekukucskálunk az ablakon, itt lakott II. Erzsébet néhány évvel ezelőtt. A elénk táruló szalon képe a legkényesebb ízlést is kielégíti.

A másik látványosság a Phiman kínai stílusú pavilon, amelyet Chulalongkorn építtetett. A drága ébenfa, gyöngyházintarziás bútorokat Kínából hozatták. Az épületben még ma is rendeznek fényes, királyi fogadásokat.

A szép kilátást egy magas megfigyelőtoronyból lehet élvezni annak, aki felmászik rá. Ebből a toronyból vizsgálta Mongkut király a csillagokat, saját megfigyelései alapján számította ki az 1868-as napfogyatkozást is. Szomorú történet, hogy a tengerpartra utazott, hogy jobban láthassa az égi eseményt, de útközben megbetegedett és rövidesen meghalt.

A kertben látható bronz és márványszobrok Európából kerültek ide. Meglátogatjuk a szomorú sorsú királyné, Sunanda Kumariratanna emlékszobrát is, aki kiesett a csónakjából és a katonák szemeláttára a vízbe fulladt. A királyi család tagjait ugyanis földi halandó nem érinthette meg.
Talán ez a szomorú esemény is hozzájárult ahhoz, hogy V.Rama (Chulalongkorn), a reformer király eltörölte a rabszolgaság intézményét.

A mesterséges tóban halak és óriásteknősök laknak. Ez önmagában még nem is olyan különös, de ezek a halak hihetetlenül falánkak, kenyeret esznek, verekednek a bedobott veknikért. A nagy teknős pedig megharapta egy kis japán turistalány kezét. Néhány hatalmas nyakán is nagy harapásokat látunk, nem tudjuk, hogy vajon ezek egymást eszik, vagy a nagy teknős vérengzik. Mindenesetre elég szörnyű látvány.

Végigmegyünk a napos, forró úton a buszhoz és jó messzire kell autózni a következő látnivalóhoz. Ayuthaya látnivalói meglehetősen nagy távolságra vannak egymástól.

Wat Panan Choeng.
Ebben a nagyon öreg kolostorban őrzik Thaiföld legnagyobb, 19 méter magas Buddha szobrát. 1344-ben készült, 26 évvel korában, mint hogy Ayuthaya Sziám fővárosa lett. Eredetileg a természetben kívánták elhelyezni a hatalmas szobrot, hogy ne legyen körülötte épület és szépsége már messze földről látható legyen.

A kínai hívők körében különösen népszerű volt ez a Buddha képmás, a védőszentjüknek tekintették és tőle kértek áldást a hosszú hajóutakra, amikor Kínából Sziámba vándoroltak. Az ősi templomot soha nem hagyták el a hívők, időről időre renoválták, a díszítő motívumok más és más történelmi korokat idéznek. A hely emléket állít még egy kínai hercegnő és egy thai herceg szép szerelmi történetének is.

Átkelünk a Chao Phraya folyó hídján és elérjük a régi főváros legszebb templomának romjait, a Wat Yai Chai Mongkhon kolostort. A kolostor kertjében egy fekvő Buddha szobrot látunk, testét sáfrányszínű muszlinnal díszítik.
A templomban buddhista apácák teljesítenek szolgálatot, ruhájuk fehér, fejüket, a férfiakéhoz hasonlóan kopaszra borotválják. A sok beszédtől és egy előző este meggondolatlanul elfogyasztott jeges italtól teljesen elment a hangom. A szerzetesnő a torkomra teszi a kezét és egy óra múlva teljesen visszajön a hangom. Pedig én nem nagyon hiszek az ilyen csodákban.

A központi chedi nagyon magas.
Számításom szerint lehet úgy százötven lépcső. Napon. Összeszorítom a fogamat és neki indulok, legnagyobb meglepetésemre a csoport nagyobbik része velem tart.
És fentről gyönyörű kilátás nyílik a romjaiban is felséges templom együttesre, a számtalan ülő Buddha szoborra, amelyek sáfrányszínű muszlint viselnek, és körbe ülik a romterületet. A távolban rengeteg rizsföldet látunk.

A kolostor kapujában függőágyat árulnak, sokan vesznek belőle. Igaz hogy nagyon olcsó és nagyon szép, csak egy kicsit nagy és nehéz, nem baj, majd veszünk hozzá bőröndöt is. És ha nincs szerencsénk a feladásnál, még túlsúlyjegyet is!

Az utolsó romterület a Wat Phra Si Sanphet.
Ez a szent terület Buddha lábnyomát őrzi. A XVII. Században egy vadász fedezte fel a lábnyomát és a király egy templomot épített arra a szent helyre, ahol a vallás alapító megfordult. A templomban hatalmas Buddha szobor áll, illetve ül. Éppen új ruhát kap. A hívők bebújnak a sárga muszlin alá, és ott imádkoznak, a díszítők tisztelettel öltöztetik a Buddha szobrot. A templom teraszán különböző méretű, formájú és korú harangok sorakoznak. Hatalmas tömeg és egyre melegebb lesz.

A romterületen a három központi, téglából épült chedi Ayuthaya régi dicsőséget idézi, szép lehetett arannyal bevonva. Nemrég Burma miniszterelnöke járt itt és bocsánatot kért Ayuthaya lerombolásáért. Én nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a bocsánatkérésekkel.

Holt fáradtak vagyunk, amikor végre ebédelni megyünk. Az úton békésen megférnek egymással buszok, a tuk-tukok, a kis teherautók és a turistákat szállító, egykedvűen baktató elefántok.

Este még leszaladunk a Bangkoki Riverside Citybe, a foglalt asztalunkhoz, ahol ismerősként várnak már minket. A műsor most is remek, sőt még – legnagyobb meglepetésünkre – tűzijáték is van.
A színes tűzcsillagokat még megsokszorozza a hatalmas, fekete tükörként hömpölygő Chao Phraya folyó.

A következő három napról nincs túl sok írni való. A Club Siamban, a Pranburi negyedben, Hua Hin és Cha Am közelében, egy ötcsillagos „all inclusive” tengerparti pihenőhelyen minden elképzelhető luxusban és pihenésben részünk van.
A szobák visszafogottam elegánsak, élvezni nem nagyon tudjuk, mert soha nem vagyunk otthon. A kert olyan, amilyen a paradicsom lehetett, szépen gondozott, tele illatos, színes trópusi virágokkal. A gyep olyan, mint a legfinomabb kasmíri selyem perzsa szőnyeg, élvezet mezítláb taposni rajta.
A sziámi öböl vize meleg, bár azt írják ki, hogy 26 fokos, de mi ennél többnek érezzük. Figyelmeztetnek, hogy találkozhatunk jelly-fish-el, azaz medúzával, de csak két embert csípett meg a csoportból.

Az étkezés remek, naponta háromszor büfé rendszerű ellátás van, de már másnap senki nem tud igazán sokat enni. Aranyszínű kis plasztik kártyával kell fizetni, minden olyan, mint a mesében, mert sorra meghívjuk egymást, és a végeredmény sok-sok koktél és sör után is csak nulla. Azaz nem kell fizetni semmit. Ezt sokáig kibírnám.

Az ellátás egy thai masszírozást is tartalmaz, ez közel egy órát tart és nagyon, nagyon jó, úgy hogy a saját pénzünkért, (5 dollár) naponta megismételjük. A törékeny kis baba-lány hihetetlen erős kézzel, nagy tapasztalattal minden porcikámat megmozgatja.

Elmegyünk ”banán - lovagolni” is a tengerre. Ez új, még soha sem gyakoroltam, csupa víz leszek, hatalmasakat nevetünk, szuper az egész, a vontató fiú kegyes hozzánk, nem borít be vízbe, Biztosan a medúzák miatt.

A legnagyobb szórakozás itt is a vásárlás, a vörös homokos, tengerparti úton lévő hihetetlenül toprongy üzletben, az általunk csak Bodega „A”-nak és Bodega „B”-nek nevezett kunyhókban. Hanem az áru, ami ott kapható hihetetlenül olcsó és szép. Legalábbis, mi úgy éreztük, hogy ha hazahozzuk, akkor megszépül. És így is lett.

- Végkiárusítás van!
- Miért?
- Hát nem tudják, lebontják ezt az egész területet.

Valaki felvásárolta a környező földeket is és - sajnos – ezt a családias, gyönyörű üdülő telepet tíz nap múlva lebontják és egy hatalmas szálloda komplexum épül a helyén, felhőkarcoló nagyságú szállodával.
Milyen kár!

A szobákban nincs TV, de nem is hiányzik, mert minden este van szabadtéri előadás.
A telep dolgozói, az animátorok, lépnek fel a virágtól roskadozó szép színpadon.
A hangjuk kiváló, mert mindahányan playback-ről tátognak a világ legjobb számaira. Mégis az egész nagyon kedves, szuper a világítás és a hangosítás, a recepciós kislányok, a tenisz tréner és a szakács élvezettel és jól táncol.

Felettünk a mély, párizsi kék égbolt tele van sárgafényű, szikrázóan világító csillagokkal. A hold úgy áll a hátán ezen az égövön, ahogy a muzulmán mecsetek tetején szokott. A közeli tenger illata sós párát hoz!

Fájó szívvel búcsúzunk a trópusi, buja szépségű tájtól, és egy lehetetlen időpontban, éjjel kettőkor jön értünk a busz, irány Bangkok és idővel együtt repülünk haza a hűvös Európába.

Salvador Dali Múzeum, St.Petersburg, Florida

2008-11-14T05:28:00.000-08:00

Ha élne, már 108 éves lenne ez kivételesen virtuóz rajztudással megáldott művész. Kedvenc képeim, amelyek mellől nem nagyon tudtam elmozdulni ebben a kivételesen gazdag múzeumben.

Florida - Bahamák - Delfinek 2007. december

2008-11-14T05:07:00.000-08:00

07. 12. 08. Útközben
Miami felé tartunk a repülőn. Az út meglepően kellemes, a hatalmas Delta gép nincs tele, így ebéd után otthagyom a lányokat, akikkel együtt utazom - Z. Klárit és E. Juditot - négy ülésen keresztbe fekszem és jó mélyen elalszom. Leszállás előtt tökéletesen kipihenten ébredek és ez nagy ajándék, mert mindezek ellenére bizony már jó fáradtak vagyunk, amikor landolunk, de kiszállni nem lehet - egy idős úr rosszul lett, az utasoknak ülve és bekötve kell várni a mentőket.
Elég elkeserítő, amikor így viszik ki az embert, tehetetlenül, többiek meg bámulják... Egy másik férfit a New Yorki rendőrség várja a gép kijáratánál, ki tudja miért. Félreállítják, mindenki találgatja, mi a törtéhetett vele.
Nekünk is elég kalandos a bejutás az Usába, Judit eltűnik az "imigrációban", mi Klárival örülten keressük, várjuk, de az eszünkbe se jut, hogy ő már bent van, mert hogy ő nem utánunk, hanem jóval előttünk jött ki. Így sikerül végül is együttesen legutolsónak kijönnünk.
A szállodánknak tényleg van ingyenes shattle busza, a másodikkal sikerül is elmenni, a Sofitel hotel csodaszép, az ágyak is kényelmesek, süppedősek, persze azért egy nagy probléma van, hogy csak kettő van belőlük, meg egy lehetetlen, rövid fejtámlás szófa... mi meg ugye hárman. Judit feládozza magát szofán, nagyra értékeljük!
A szállodában először elkezdek "elegendő mennyiségű" törülközőt begyűjteni, majd rátérünk az ágyneműre is, mert mondanom sem kell, nem számítottak ránk - hiába jeleztük, hogy hárman vagyunk. Mire minden összejön a teljes stafírung ájulás szerűen elalszom - de ebben azért segít a stillnox is.

07. 12. 08. szombat, Miami – St. Petersburg
Reggel 7 kor magamtól ébredek, Klárival lemegyünk az uszodába, jó friss a vize - szóval elég hideg - mindazonáltal jól esik az úszás. A medencén túl a hatalmas Blue Lagun terül el, nevéhez méltóan azúr kéken és szép karcsú pálmákkal övezve.
Klárival jót reggelizünk, mindent befalunk, ami szem szájnak ingere, finom gyümölcslét, frissen csavarva és más finomságokat.

Összecsomagolunk, és elindulunk a reptérre felvenni a kocsit, a kis shattle busz megáll a tömegben, Klári elszalad bőrönd-kuliért, Judit pedig újra eltűnik, de most tényleg és nagyon. Klári próbálja telefonon is hívni, de csak Szentendre jelentkezik, a lányai, „…mama Amerikában van! „ - Tudom mondja reménytelenül Klári.
Én a reptér alagsorában, egy biztos ponton, az Alamo autókölcsönző előtt ülök az összes csomaggal, Klári rohangál, bemondatja Juditot, de sajnos a nevén kívül nem érteni mit mondanak. Végül - mikor már nem is hittünk benne, előkerül.
Szóval a helyzet az, hogy ha előre rendeled az autót, akkor csak az irodában - és nem a reptéren - lehet átvenni. Akkor összes cuccal – nem kevés - újra fel mozgólépcsőn, megvárni az illetékes Alamo shattle buszt, megérkezés, összes cucc le, Judit ott marad vigyázni a rengeteg bőröndre és táskára - megesküdve, hogy nem mozdul sehova.
Kicsit megnyugszunk, amikor sikerül túldumálnunk és megmosolyogtatni a szigorú kocsi kiadó hölgyet, és nem veszi észre, hogy bizony Klári jogsija már sajnos hónapokkal ezelőtt lejárt. Ez nem merjük senkinek – még Juditnak se – bevallani, elég ha mi izgulunk.
Toyota Corollát kapunk. Hibridet. Nekünk még az automata is idegen, hát még ez az öszvér. A kocsi szöcskemódra ugrándozik, nem tudjuk rükibe tenni, és egy rövid ideig nem tudjuk kinyitni a csomagtartót sem. De aztán lassan összerázódunk a technikával, a kocsi szép, új, kényelmes, még a városból is kitalálunk nagyobb katarzis nélkül, és elindulunk át Floridán, át a nagy mocsáron az Evergladesen.
Különleges táj, tele rengeteg különleges madárral, járművel és emberrel. A lányoknak nagyon tetszik a propelleres mocsár-járó lapos fenekű vízi jármű.
A tulajdonosa arra bíztat, hogy Billy Swamp - mocsári kocsmájában ebédeljünk, különleges hely, ott még krokodilhúst is sütnek ott. Brrr!!!!! Jó tudni. Sajnos ez az „igazi” kocsma a mocsár közepén van, jó sokmérföldnyire tőlünk, így a szuper étterem helyett egy közeli benzinkútnál eszünk pár csirke szárnyat, jóízűen - találkozunk egy magyarral is, aki a nevünkben is szégyelli a helyet, és "lebújnak" nevezi. Nincs igaza.

Madarak az Everglades jelzőoszlopain

A következő kútnál Judit szóba elegyedik egy karakteres fejű, aranyfogú kazakkal, Oleggal, aki már 3 éve itt él, nagy honvágya és kevés munkája van. Nekem megszólalásig hasonlít a Borat c. film főhősére, akár a külsejét, akár a hanghordozását nézem. Nagyon örül, hogy Judit kiváló orosz tudásával szóba áll vele, elmondja, hogy már itt él a család is, nagy házuk részleteit még 30 évig kell fizetnie.
A képen barátunk Oleg a Kazah:

Hosszú az út a Heritage hotelig. Azt meg, hogy hol megy a 2-es meg a 3-as út? Néha egész komplikált megtalálni - pláne félálomban. Judit kiváló navigáló tehetség, egész elemében van, ahogy cikázunk a számos és neves, egyirányú viszont mindenfelé elágazó sztríten és avenyún. Beérünk St.Petersburgba és hihetetlen, de néhány elvarázsolt kör után megtaláljuk a szállodát is.
Az egész kisváros karácsonyi dekorálási lázban ég, pirosan világító télapók, és főleg arany-sárgán villogó drótszarvaskák jelzik az Ünnep közeledtét.
A szállodánkban is éppen X-mas partit tartanak, a kapuban őrült mennyiségű hendikep (kéz és lábnélküli, tolókocsis) viszont nagyon erősen dohányzó, nagyon hangos társaság fogad. És csak reméljük, hogy éjjel lesz egy kis nyugi. De erről nem tudok beszámolni, és nem is tudom mi történ a továbbiakban, mert ájulásszerűen aludtam. Klári és Judit még elmentek sétálni, pénz nélkül, és ahogy az lenni szokott csodadolgokat vehettek volna, amit soha többé nem találtak meg a nagy Amerikában.

07. 12. 09. Vasárnap, St. Petersburg

Kocsikánk a Hibridke.

Reggel lecuccolunk a kocsiba, nem semmi, a hülye hibrid álmos még, és nem akar indulni, nem tudjuk minden titkát megfejteni. Mindenki előadja az ötletét, hogy mivel lehetne mozgásra bírni, de a kocsi büszkén és konokul áll, semmire sem reagál, majd egyszer csak, ki tudja mitől és miért, felébred és elindul. Hurrá!! Gurulunk.
Megyünk a Dali Múzeumba, hiszen ezért jöttünk ide! A rossz hír az, hogy vasárnap délelőtt zárva tart.
Irány a tengerpart, bármennyire négyzethálós is város térképe nem könnyű megtalálni. És már eléggé éhesek is vagyunk. Egy remek bisztróban eszünk remek omlettet, a pincérnő nagyon kedves és állandóan telitölti a félig üres kávés bögrénket.
Kaja után irány a víz, embert alig látni, ez azért is nagy szerencse, mert a parton egyetlen árva öltöző kabin sincs, csak luxus lakosztályok, apartmanok, ezért totál nyilvánosan ruha le, fürdőruha fel és irány a víz. A tenger itt méltán kapta a Clear Water nevet, mert csoda tiszta, káprázatosan kék és viszonylag kellemes a hőmérséklete is.
Viszont a madarak szenvedélyesen horgásznak, és mint a stukabombázók, merőlegesen zuhannak a vízbe a pelikánok, és hatalmas halakat nyelnek be féktelen torkukon. Itt nyugodtam leforgathatta volna Hitchkok a Madarakat, műsirályok nélkül is. Néha halálfélmünk van.

Dali zseniális padja mögött állok

Mire visszaérünk a Dali Múzeumba, már nyitva van. Hatalmas méretű képeket találunk itt, nem tudtam, hogy ekkorákat is festett az én kedves őrült művészem. Ez a Múzeum teljesen különbözik a Spanyolországi Figueresben található Dali-palotától. A termekben főleg Gáláról, a feleségéről festett káprázatos szürrealista portrék töltik meg a falakat. Gala eredetileg Paul Eluard francia költő felesége volt, de akkora hatással volt rá a találkozása Dalival, hogy már az első vacsora után nem ment haza a költővel a közös lakásukba, és örökre – 1982-ben bekövetkezett haláláig Dalival maradt. Dali 5 évvel élte túl élete nagy szerelmét, 1989-ban halt meg. Gálával hosszú ideig éltek Floridában is, azt ott készült képeket ajándékozta Dali a Múzeumnak. Gála, a nagy múzsa a képek többségén szerepel, ezek közül is kiemelkedik a Hallucináló torreádor – a sok-sok Milói Vénusszal egy aréna közepén.
A legkedvesebb, rám legnagyobb hatású képe az 1958-59-ben festett Amerika felfedezése Chistopher Colombus által című képe a három hajóval, Ninával, Pintával és a Santa-Mariával, ez utóbbi hatalmas zászlóján a múzsa, Gála áll diadalmasan, Szűz Mária képében.
Ebben a Múzeumban tudtam meg Dali őrültségének igazi okát, ő állítólag 10 hónappal a fiú testvére születése - halála után jött a világra, ezért egész életében a kettősségével küzdött, viaskodott.
A Dali Múzeum gyűjteménye hihetetlenül gazdag. A belépődíjat megússzuk, mert elfogadják az újságíró igazolványomat, így én ingyen megyek be, de nem várt gesztusként még Klárit és Juditot is beengedi a kedves hölgy, mert úgy gondolja, hogy miért is fizessenek, ha egyszer otthon hagyták a papírokat.

Egész rendesen kitalálunk a városból és Orlandóban is szerencsénk van, már a 2-ik próbálkozásra az "igazi" szállodába megyünk.
A szobánk a 255-ös olyan komplikált helyen – egy oldal-keresztfolyosó végén van, hogy nem könnyű megtalálni. Elhelyezkedünk, megvesszük a másnapi belépőt (nem olcsó, 75 USD!) de van ingyenes shattle busza a hotelnek, így bejön a taxiköltség. Másnap korán kelünk és rettenetesen rossz kávét iszunk a szobánkba bekészített izéből.

07. 12. 10. Orlando Epcot
Még nyitás előtt érünk ki, és sorra vesszük a programból a látványosságokat, mindet akarunk látni, semmit sem hagyunk ki, szagoljuk a dinók bűzös leheletét és űrutazunk a Marsra. Csodásan szimulálják az űrutazást.
Remekül bírom a strapát, mert rögtön a bejáratnál bérelek egy pici elektromos járgányt, és ettől kezdve számomra nincs távolság. Ülve megyek, remek találmány. (30 dollárért nem fáradok el.)

Sajnos megszegem a legszigorúbb külföldi étkezési szabályt, és eszem egy jókora csoki fagyit, amitől szinte azonnal gyomormérgezést kapok. Ennyi év alatt megtanulhattam volna. A gyógyszer persze a szállodában maradt, ez a másik hiba, megérdemlem. És hiányzik Lehel is, aki mindig ragaszkodik, ahhoz, hogy hozzak magammal egy pulóvert is – igaz azt mindig ő cipeli a feneketlen hátizsákjában.
A sok látványos attrakció közül első helyen emelkedik ki - nekem legalább is, az űrhajózás. A beszállás szigorú rendben történik. Van főnök-kapitány, eligazítás, a táskánkat külön rekeszbe zárják lábunknál és egy masszív szerkezet védőpajzsként a gyomorszájamat leszorítva, bepasszíroz az ülésbe. Már ettől frászt kap mindenki. Adnak "róka"zacskót is ha netán valaki hányni akarna – ez sem növeli az önbizalmat, a visszaszámlálás után elindulunk, először csak szépen lassan rázkódva,- az űrkabin ablakából látjuk, érezzük, ahogy a gép minden ízében remegve, süvítve, egyre gyorsulva, kitépi magát a Föld légköréből, majd hirtelen nagy süket csend és kellemes súlytalanság lesz. Előttünk végtelen sötét égbolt milliárd csillaggal, és látjuk szépséges kék bolygónkat, a Földet is. Elszáguldunk a Hold mellett, ütközés nélkül, jobbra-balra cikázva, de éppen csak hogy megúszunk egy gonosz aszteroida rajt, majd megérkezünk a szép vörös bolyóra, a Marsra. Sajnos a leszálló helyünket nagyon vékony jégréteg borítja, és ez, amikor landolunk, visszavonhatatlanul, töredezni kezd, majd hihetetlen mélységben leszakad alattunk, de mielőtt belezuhannánk a félelmetes, feneketlen gödörbe, véget is ér az utazás.
Ott vagyunk a Marson.
Nagy élmény a kis laikusoknak, hogy milyen is lehet az űrrepülés. Varázslatos.
A másik nagy szám a Soires repülés, itt Kalifornia legszebb tájai felett repkedünk, derekunk bekötve, lábunk a semmiben kalimpál - tökéletes repülés élmény. Alattunk a Golden Gate hídja, leszállunk egy hatalmas repülőgép anyahajóra, majdnem összeütközünk egy helikopterrel, majd egy sárkányrepülővel - az amik megteszik ezt néha a valóságban is. De nem! Nekünk sikerül megúszni, már itt az óceán, látszik a part, Malibu luxus villáival, a gondozott golfpályán éppen csak kikerüljük a szépen elütött labdát, taps és nevetés, ez jár Amerikában a sikerhez. Átrepülünk a szépséges Josemite nemzeti parkon, felkúszunk a vízesés mellett a csúcsra, és egy újabb zuhanással lassan búcsúzunk a gyönyörű tájtól, és az utazás is véget ér.
A napot jó későn, este fél 10-kor, mi úgy tudtuk, hogy 9-kor kezdődő - káprázatos tűzijáték zárja. A levegő erősen lehűlt, a felnőttek félholtak a fáradtságtól, a gyerek nyaklanak minden irányban, még fegyelmezni sem kell őket. Klári elalszik mellettem a puszta földön (értsd betonon, Juditot nem látom) A tűzijáték kiadós látványos, hangos, félelmetes.

Amikor véget ér a nagy show, a tömeg megindul kifelé, nem tülekedik, nem tapossa le a társát, csak megy. Fegyelmezetten, jókedvűen.
Visszaadom a kis villanyjárgányt és elindulunk buszt keresni. A kifelé 10 perces út most több mint 1 órát tart a shattlenak, mert minden témaparknál veszünk fel újabb és újabb utasokat, körbejárjuk Orlandót, néha azt gondoljuk, már Las Vegasban vagyunk, pedig "csak " a Dowtownban járunk. És egyszerre váratatlanul előttünk csillog a felirat Royal park pláza. Hazaértünk, lemászunk a buszról. Zuhany és ájulásszerű alvás reggelig.

07. 12. 11. Hétfő
Orlandó - Miami
A reggel úszással kezdődik, a medence vize langyos meleg, kellemes - szinte érzem, ahogy oldódik a fáradtságom. Szótlanul lubickolunk a decemberi napsütésben. Nagyon jól érezzük magunkat. Összecsomagolunk, kicsekkolunk, reggeli, lányoknak shopping a Disney butikban, majd a csomagok lecuccolása, bepakk – indulás - jó későn Miamiba. Még az első eltévedés előtt vagyunk.
Miamiban viszonylag könnyen találjuk meg a Bahamai konzulátust, az azonban zárva van. Holnap reggel 9-2-ig lehet vissza jönni. A közeli parkoló házban bezárjuk magunkat egy zsákutcaszerű labirintusba, vissza a házba már nem, az utcára viszont még nem tudunk kimenni. Végül is Klárinak valamitől megnyílik a szezám, szabadok vagyunk.
Irány a reptér, leadjuk a kocsit, kipakoljuk az irgalmatlan mennyiségű csomagot, taxit hívunk - bár Klári vissza akar menni még egy shattle-busszal a reptérre, de ezt leszavazzuk. Egyel kevesebb ki-be pakolás is számít már így este felé.

A Biltmore Hotel elképesztően gyönyörű és elegáns. Mindenki külön szobát kap, luxus lakosztályt, szépet. Éppen elérjük a vacsorát a varázslatos teraszon, sajnos az előétel hal, így azt kihagyom, a saláta ehetetlenül fűszeres, a második fogás pedig lazac. Jó éhes maradok.
Másnap
Reggelire ugyan nincs hal, de tósztot és sajtot sem adnak, csak sültszalonnát, sültkolbászt, rettenetesen ízesített, lucskos tojásrántottát, mexikói babfőzeléket, jó chiliset. A tea erősebb, mint a kávé, a süteményekre juharszirupot öntenek.

Persze mi sajnos kihagyjuk az elsőnapi plenárist, a reggeli után taxiba vágjuk magunkat és rohanunk a Bahamai követségre. A sokféle formulából egy sem tetszik a sudártermetű konzul-pasinak, ezért most egy zöld színűt töltünk meg adatokkal.
De van egy jó ajánlata is, ha 50 dollár helyett 65-öt fizetünk, akkor délre kész is vízum, addig meg sétálhatunk itt a downtownban. Így is történik, megkapjuk a vízumokat, és délre, ebédre visszaérünk a szállodába, ahol legnagyobb döbbenetünkre vakítóan tűző napon, a teraszon tálalják az ebédet.

A kínálat most sem valami ragyogó, ehetetlenre fűszerezett hideg uborkaleves, még csípősebb saláták, tonhal és lazac az ebéd, kétségbe vagyok esve... És egyre éhesebb vagyok. Viszont a work-shop, ahová beosztottak, meglepően érdekes, sőt kitűnő.
A gála vacsora, a zúzmarás, jéghidegre kondicionált bálteremben ismét hal, de ekkor már "kiborulok", kérek legalább vajas-kenyeret.
"-Sorry ma'am, kenyér és vaj nincs! Tudok adni egy kis lapulevélbe göngyölt tonhal krémet!"
- Notenksz! Nofish! – legyintek lemondóan, legalább lefogyok!

A többiek nem is értik miről beszélek, de ők persze szeretik a halat, és akár éjjel nappal is megeszik. A második vacsorára az ír csajok, a káprázatos Moira O’Brian, meg a társa, elintézik, hogy másnap vacsorára kapjunk sztéket, azt már meg sem merem említeni, hogy milyen kemény, sótlan, rágós, ízetlen, ehetetlen ez konyhai műalkotás is - a pincér még orvul leönti valami szaftos trutyival is, amikor egy másodpercre nem nézek oda, mégis az utolsó falatig legyűröm. Az éhség nagy úr!
A szálloda uszodája tekintélyes méretű, ekkorát, még nem is láttam, a vizét természetesen hűtik, nagy lelkierő kell, hogy belemásszunk. Judit fantasztikusan nagyokat úszik, én meg nézem, hogy mulatnak a milliomosok a személyi pőrszonál trénerjükkel – aki sok-sok dollárért dirigálja, hogy emelje fel, illetve engedje le a lábát a hölgy.
A szobák viszont csodaszépek, nagyok kényelmesek, és falból jó meleg víz folyik, csak a zuhany alatt tudok felmelegedni. Minden reggel megkapjuk a darabonként legalább kétkilós friss újságot, bár el tudnám olvasni (már hogy lenne annyi időm) de így csak átfutom, hogy küzd Hillary és Obama a Barack! - aki később meg is nyeri a küzdelmet.)
A szálloda halljában kér hatalmas madárkalitka van, telis-tele pintyekkel, amelyek állandóan szerelmeskednek és fészket építenek. Itt is mindenfelé nagy karácsonyfák vannak, persze műfák, fácántollal és kagylóval díszítve.

07. 12. 14. Miami, Biltmore Hotel
Ma véget ér a konferencia, még kihasználjuk az utolsó coffe-breaket és irány a kikötő, a nagy kaland a három napos hajóút. A hajó neve Carnivale Fascination - jó nagydarab csak megtaláljuk.
Hát, igen, itt minden ki van találva. Ahogy a taxi megáll, jön egy iszonyú nagydarab, hófehér zakós – fehér kesztyűs rakodó munkás, minden bőröndre, táskára ráteszi a kabin számainkat, a csomagok pedig méltóságteljesen elindulnak felfelé a futószalagon. A hatalmas hajó óriás erődként magasodik fölénk. A nagy beszálló csarnok percek alatt nyeli el a tömeget. Lehúzzák a hitelkártyáinkat, helyette olyat kapunk, amit majd a hajón használhatunk, minden nagyon jól szervezett. A kabinunk szép, kényelmes, meglepően nagy, tényleg van ablaka, bár kinyitni nem lehet, de ez az ablak még kikötőben is tuti a tengerre néz, mert legesleghátul, a hajó tatjában vagyunk.
Ez azért csak a kilátás miatt remek, mert alkalmanként, akarom mondani minden alkalommal jó 3-400 méteres sétát jelent, bárhova is akarunk menni, kicsit fárasztó. Bíztató, hogy remek ebéddel kezdenek, csak megjegyzem, hogy az „ezercsillagos Miami hotelben” soha nem kaptunk, még csak hasonlót sem.
A hajó közönsége, 65-70 százalékban fekete, vidám, kedves, nagyokat nevető meglehetősen nagydarab emberek. A nőknek óriási nagy fenekük van. Egyik sem lapos!

A hajónk a naplementében fut ki a tengerre, ülünk a nagy nyitott hátsó teraszon, nézzük a Miami Beach elsuhanó felhőkarcolóit, a kivilágított pálmákkal övezett forgalmas sztrádákat, a felnyitható hidakat, a felettünk elhúzó repülőket.
A sirályok vijjogva kísérik a hajót.
A térségben tomboló Olga, a hurrikán egyelőre elkerül minket, szerencsére. Felkel a hold, iszunk egy mérsékelten jó koktélt, megkapjuk rendkívül alkalmatlan formájú műanyag poharat, és befizetjük a jó borsos árú másnapi delfin-túránkat.
(A poharat utólag fel kell mentenem, mert sajnos megtudtam, hogy csak az első koktél ilyen drága, az összes többi „fél áru”, ha visszaadom a poharat. Na, majd legközelebb!)
A vacsora ültetett, elegáns, finom, két felszolgálónk, egy thai kislány és egy indonéz, Bali szigeti fiú, nagyon kedvesek.

Másnap. Nassau.
Megérkezünk a Bahamákra! Nassauba.
Korán reggel indulunk a nagy kalandra, szerencsére süt a nap, és jó meleg van, a Karib tenger csak finoman dobálja kis katamaránt.

Amikor megérkezünk a delfinek lakhelyére, a Blue Lagunba, először oktatáson veszünk részt, hogy kell kezelni ezeket az okos állatokat. És tényleg, a delfinek elképesztően kedvesek és játékosak. A mi kis delfinünk lefröcsköl, átölel, "puszit ad", eszi a kezemből a halat, engedi megsimogatni a fogait, és örömében hatalmasat ugrik. A bőre sima, szinte meleg, de minden képen kellemes tapintású. Szép fotók készülnek a buliról.
Délután már haragosabb a tenger és a visszaúton jól megtáncoltatja a kis hajónkat, amíg visszaérünk a nagy hajóra.

Ebéd után megnézzük Nassaut, sajnos nem egy nagy szám, a jó minőséget kínáló üzletek méregdrágák, a bóvli meg vérgagyi. Néhány hűtő-mágnes erejéig azért elcsábulok. A hajóra visszatérve látjuk, hogy a közönség bizony komolyan veszi a kapitány vacsorájára előírt "black tie-t" és hihetetlen csillogó, villogó estélyi ruhákban pompáznak a hölgyek, a fekete férfiak pedig nagyjából hófehér öltönybe vágják magukat. Mi is megtesszük a tőlünk telhetőt, és piszkosul kicsípjük magukat.
Ezeken az eseményeken a hajó profi fotósai felvételeket készítenek, amelyet aztán „aranyárban” el is adnak a kedves utasoknak. És azok meg is veszik – minket is beleértve. De a legnagyobb buli, nézni a jeleneteket és az azokról készült képeket. Egy külön tanulmány, ahogy ezek a népek „kicsípik” magukat, pózolnak – és élvezik a helyzetet.

Másnap
Ez a nap lett volna a hajókázás, napozás, pihenés napja, de Olga a hurrikán végül is megérkezett, és erősen táncoltatja a hatalmas hajót, nem lehet napozni és úszkálni sem a sok-sok medencében. Bár ahogy elnézem az úri közönséget, és feltételezem, hogy csak minden tizedik pisil bele a lébe, már elment a kedvem az egész fürdéstől.
Azért ezen a hajón nem lehet unatkozni, minden percben történik valami.
A színházteremben karácsonyi délutánt tartanak, szinte a teljes személyzet megjelenik, gyertyákkal a kezükben, énekelik – a közönséggel együtt a Holy Night-ot, nagyon szép! Este egy komplett revüt nézünk meg, olyan pazar kiállítású jelmezekben énekelnek, táncolnak, hogy ezért bizony jó nagy pénzt kifizethetnénk egy normál színházban.
A hajó programjában a kajálás nagy szerepet játszik. Egész nap lehet enni, valahol mindig kínálnak valamit, de azért mi visszatartjuk magunkat és inkább a főétkezésekre koncentrálunk.

A kabinunkba kis levelet kapunk, hogy ha éjfélig becsomagolva kitesszük a bőröndünket a kabin elé, akkor ők gondoskodnak a partra szállításáról. Sajnos Klári lekési ezt a remek szolgáltatást, de azért Happy End mindennek a vége. A bőröndök futószalagon érkeznek meg az indulás-érkezési csarnokba, pont, mint a reptereken, és elegáns nyugdíjas urak segítenek az utasoknak megtalálni a fedélzetüknek megfelelő futószalagot. Ki van találva.

Megkapjuk a cuccot, a sok táskát, bőröndöt, fogunk egy nagy taxit, nem nehéz, és irány a Sofitel, ahol már érkezésünkkor is laktunk. Klári lepihen, én pedig a két Judittal „belehúzok” elmegyünk közeli, taxival jó félórára lévő bevásárló központba és megoldjuk a család karácsonyát. Nem várt nagy árleszállítás van, ez igazán jól esik így az ünnep előtt.

Este már nem nagyon tudunk beszélgetni, mert újra jól elfáradunk, és ájulásszerűen alszunk ismét reggelig. Kényelmesen reggelizünk, napozunk egy picit a medence partján, kényelmesen kimegyünk a repülőtérre és kellemesen utazunk Párizsig, majd haza. Olga már nem bántott minket a viharával, szerencsére.
Egész Amerikában ítélet-idő, szükségállapot van a nagy és erős havazások és jégviharok miatt, jó, hogy nem New York felé kell hazamenni.

És azután átmentünk Bangkokba...

2008-11-13T07:48:00.000-08:00

A képen a Csoport a Bangkoki Királyi palota előtt

A szenzációs Sentóza sziget

2008-11-13T07:46:00.000-08:00

A sziget múzeumában látható a japán kapituláció, életnagyságú bábuk teszik le a fegyvert. Feltétel nélkül. Remekül sikerült érzékeltetni a feszültséget, a győzelmet és a megadást!
A másik képen a Csoport - remek társaság volt! Kár hogy nem fért rá mindenki, 28-an voltunk.
A szigeten egy sínen közlekedik hangtalanul a patika tisztaságú, kényelmes elektromos meghajtású kisvonat.
Az utolsó kép szintén a történelmi múzeumban készült, egy interaktív beavatási szertartás keretében éppen átkelek a tüzes parázson. Egy kicsit ugyan levon a mutatvány értékéből, hogy mindez csak színes üveg, amelyet alulról pislákoló vörös fény világít meg. Így nem égett meg a talpam, valójában.

Singapúr Sling a Sentosa Szigetén

2008-11-13T07:34:00.000-08:00

A Szingapúr Sling remek, kellemes koktél, 1915-ben keverték ki először a Rafles Hotelben. Most a Sentosa szigetének egyik luxus strandján ismerkedik vele a csoport. A felszolgáló görkorcsolyával viszi körbe tálcáján a dekoratív - fínom italokat, a koktél recepje a (meztelen) mellére van írva.

A következő képen a Fort Silozó harci múzeum látható, második világháborús brit katonák életnagyságú bábuival, még az izzadtságot is élethűen rekonstruálták.
A harci állásból - a katonák egy automata segítségével, a közönség pedig maunálisan -ma is szüntelenül lövöldöznek a nagyforgalmú kikötő - békés - tankerjeire. Ezek a lövések hatalmasat pukkannak és az élethűség kedvéért még némi füstöt is engednek az ég felé. Én is legalább 10 percen át figyeltem és céloztam a gyanútlan hajókat.
Majd elhegytuk a bunkert, és jót úsztunk az öböl termál-meleg víz hőmérsékletű (kicsit koszos) vizében.
A strand azért sokkal jobb!

Sir Stamford Rafles város alapító atya szobra előtt Szingapúrban

2008-11-13T07:21:00.000-08:00

Ez itt Szingapúr belvárosa, itt száll parta a városalapító atya, meglehetősen fiatalon, mindössze 21 évesen. Ezek a pici csónakok úgy közlekednek, mint nálunk a Vidám Parkban a dodgemek, mindig egymásnak ütköznek, ezért van rajtuk mindenhol autógumi.

Szingapúri képek

2008-11-13T07:17:00.000-08:00

A városállam jelképe előtt állok, a Merlion (tengeri ororszlán) orrlikaiból időnként vízpára jön ki - de ez nagyon kellemes trópusi melegben. A csodaszép pálmafák a Botenikus kertben állnal, a gyerekek pedig a madarak produkcióit figyelik a Jurong (Bird) parkban.

Szingapúr

2008-11-13T06:07:00.000-08:00

Rövid történelmi áttekintés:
„Ez az a hely, amely múltja megbecsülésével néz a jövőbe.”

A legkorábbi írásos emlék a 3. századból, egy kínai okmányból származik, amely már említi Szingapúrt , mint „ Pu-Luo-Chung”-ot ( sziget, a félsziget végénél.)
A 14. Századra Szingapúr a hatalmas (maláj) Vijayan birodalom részéve ált, mint „Sea Town” (tengeri város). Ez sem volt kevésbé találó és precíz, mint a 3. századi elnevezés.
Stratégiai jelentőségű fekvése a Maláj félsziget csúcsán, a tengeri utak természetes csomópontjában, önként kínálta a lehetőséget a tengerészeti „mesterség” és hajózás megismerésére, itt hajózott a kínai dzsunkáktól az indiai vesselekig, az arab dhow-tól (gyorsjárású, vitorlás, kereskedő hajó) a kecses szkúnerektől a portugál hadihajókig a kor valamennyi vízi alkalmatossága.
A 14. században kapta ez a kicsi, de meghatározó helyen fekvő sziget a nevét is „Singa Pura” vagy „Oroszlánváros”
A legenda szerint, a (maláj) Sri Vijayan herceg, valószínűleg optikai tévedésből, egy hatalmas tengeri szörnyet, egy halfarkú oroszlánt látott felbukkanni a habokból, és megszületett a legenda és Szingapúr máig megőrzött, modern neve.
A 18. században a rohamosan növekvő Brit birodalomnak szüksége volt egy stratégiai bázisra, egy „halfway house”-ra, hogy „félúton” a gyarmatokon hajózó flottájuknak védelmet biztosítsanak, elvégezhessék a szükséges javításokat, feltöltsék az ivóvíz, és élelmiszer készleteket, de nem utolsó sorban azért, hogy megelőzzék a hollandokat a térhódításban.
Mindez kissé szemben állt azzal a politikai háttérrel, amellyel Sir Stamford Raffles Szingapúrt szabad-kereskedő városnak nyilvánította. De a következetes szabadkereskedelmi politika olyan vonzerőt gyakorolt a kereskedőkre, hogy a városállam rohamos fejlődésnek indult. Ázsiából, a Közel-Keletről, de még a távoli Egyesült Államokból is megindult a letelepedés. 1824-re, öt évvel a modern Szingapúr megalapítása után, a város lakossága 150-ről, már tízezer főre emelkedett.

1832-ben Szingapúr lett a kormányzósági központja a tengerszoros településeinek: Penangnak, Malaccának és Szingapúrnak. A Szuezi Csatorna 1869-es megnyitása, a szikra- távíró és a gőzhajózás általános elterjedése tovább növelte Szingapúr fontosságát, és ezzel vitathatatlanul központjává vált a Kelet és Nyugat közötti rohamosan növekvő kereskedelemnek.

Szingapúr a 14-ik században a Maláj félsziget háborús színtérré vált, amikor Sziám (ma Thaiföld) és a jávai Majapahit birodalom között kirobbant a harc. Öt évszázaddal később, a II. Világháború idején, ismét véres harcok színtere lett. A várost úgy jellemezték, mint bevehetetlen erődöt, de a japánok mégis elfoglalták. A japán hadserege parancsnoka, Yamasita ezredes, akit maláj tigrisnek is neveztek, 1941-ben, villámháborúban elfoglalta a Maláj félszigetet. A lerohanásban 200.000 japán katona vett részt. Szingapúrt három fronton támadták, sikeresen.

A város sorsa megpecsételődött, amikor 1942. február 13-án a japánok elfoglalták a Szingapúr folyón a Kent hidat és az Alexander Roadon lévő kórházat, ahol elrettentő példaként legyilkolták a betegeket, az orvosokat és a teljes személyzetet. A japánok egy hét alatt foglalták el a teljes szigetet. 140.000 hadifoglyot ejtettek, a britek mellett indiai és ausztrál katonákat is. A katonákat részben azonnal kivégezték, részben kényszermunkára hurcolták el őket. Az angolok itt szenvedték el történelmük legsúlyosabb vereségét. Sokan támadták Churchilt, és azzal vádolták, hozzájárult Szingapúr feladásához, hogy ezzel (is) kényszerítse az Egyesült Államokat a háborúba való belépésre.
A kegyetlen japán megszállás alatt még további, közel 50 ezer brit katonát végeztek ki. Sentosa szigetén, ahol a Changi beach homokját vörösre festette a vér.
Szingapúr a háború befejezése után ismét angol koronagyarmat lett, 1963 -ban csatlakoztak a Maláj Államszövetséghez, és 1965. augusztus 9-én kikiáltották a független köztársaságot.

Legfontosabb látnivalók
Gyarmati negyed
A Szingapúr folyótól északra fekvő városnegyed, ahol Sir Stamford Thomas Raffles 1819januárjában partra szállt. Összehasonlítva a China Town-nal, vagy Little Indiával, talán „hidegnek” tűnik. A házak itt inkább nagyok, mint lakályosak.

Padang (jelentése malájul: játékmező)
Szingapúr legnagyobb sport és egyéb ( kulturális) rendezvényeinek ad otthont.
Területét sok pénzzel és munkával a tengertől hódították el, feltöltéssel. 1819-ben, Szingapúr alapításakor, brit és indiai katonákat szállásoltak el itt. A hely eredeti neve Plain volt, csak 1942-ben, amikor Szingapúr elesett változtatták a nevét Padangra. Itt volt a gyűjtőhelye mind a gyarmati lakosoknak, mind az elfogott katonáknak, mielőtt a japánok a civileket internálták, a katonákat pedig a különféle hadifogolytáborokba szállították Malajziába, vagy Sziámba kényszermunkára. (Híd Kwai folyón)

Changi börtön
Eredetileg 600 fő elhelyezésére építették, de a II. Világ Háború idején a japánok 3500 foglyot zártak be ide. 1944-ben még ez az elképesztően magas szám is jelentősen megnövekedett, amikor 12.000 amerikai, ausztrál és brit katonát zártak be ide. James Clavell regénye, a King’s Rats állít emléket a szörnyűségeknek.

Legfelsőbb Bíróság ( City Hall, Városháza)
Korábban elegáns szálloda volt, a Hotel Europe. Neoklasszikus stílusban építették indiai fegyenc (munkások) Az épület 1929-ben készült el, hihetetlen alacsony
költségen, mindössze 2 M $ ráfordítással. 1945. szeptember 12-én itt tették le a japánok a fegyvert. Itt kiáltották ki 1965-ben a köztársaságot. Ebben az épület kap helyet a Legfelsőbb Bíróság is.

Tam Kim Seng Szökőkútja
Szingapúr városa Tam Kim Seng, gazdag kínai kereskedő emlékére állította, aki 1857-ben 13.000 $-t adományozott az első városi vízmű elkészítésére, hogy a városlakók ingyen juthassanak egészséges ivóvízhez. Ebben az időben megdöbbentően magas volt Szingapúrban a halálozási arányszám, a népesség csak a bevándorlás következtében nőtt, és mindezt, joggal, a piszkos, fertőző víz rovására írták.
Szingapúr ma is azon kevés városok közé tartozik, ahol meg lehet inni a csapvizet!

Parlament
Szingapúr legrégebbi kormányzósági épülete, 1827-ben építette John Maxwell, gazdag jávai kereskedő, (Sir Raffles barátja) de soha nem lakott benne. Az épület előtt álló bronz elefánt a sziámi király Chulalongkorn ( V.Rama) ajándéka, amelyet 1871-es látogatása emlékére adományozott Szingapúrnak.

Raffles Hotel
„ Tigris lövés a Raffles Hotelben” adták hírül a szenzációt 1902-ben a Times sorai. A vad bengáli tigrist éppen akkor ejtették el, amikor a biliárd szobán sétált keresztül. A Raffles Hotel egész stílusa és történelme árasztja az egzotikus legendákat.
A szálloda valóban csodálatos és méltán világhírű a teakfából készült faragott lépcsőivel, hatalmas verandáival, bárjával és pálma-kertjével. A szigeten itt vezették be először az elektromos világítást, a mennyezeti ventillátort és a francia szakácsot. Somerset Maugham szavait idézve „ ….az egzotikus kelet minden csodáját a rendelkezésünkre bocsátja.” Maugham történetei is segítettek világhírűvé tenni a szállodát.
A főépületet 1889-ben fejezték be, a szálló igazi fénykorát az 1920-as években élte, de amikor a nagy világválság idején (1930) összeomlott a maláj nyersgumi ipar, a szálloda akkori tulajdonosa, és igazi felvirágoztatója, Arshan Sarkies is tönkrement, rövidesen meg is halt és a szálló aranynapjai is vele haltak.( A Sharkies testvérek építették a nem kevésbé híres bangkoki Oriental Hotelt is.)
Itt szolgálták fel először, 1915-ben, a világhíres koktélt, a Szingapúr Slinget. Ne felejtsük, legalább egyszer megkóstolni ezt üdítő, de mégis kicsit bódító italt, amelyet a Világ számos bárjában kevernek, de azért mégis csak az eredeti az igazi. A Happy Hour idején fél áron kapható.

China Town
A gyarmati negyedtől a Szingapúr folyó választja el. Ez volt és ez maradt ma is a pénzügyi és kereskedelmi negyed. Itt található a legtöbb felhőkarcoló, de szerencsére nem rombolták le teljesen a régi, varázslatos hangulatú kis házakat, ahol ma is remek éttermek és kis kávéházak találhatók. A kínai negyed régi kereskedő házai védettek, csak felújítani lehet őket, bontani nem.

Shenton Way ( A Wall Street szingapúri megfelelője)
A pénzügyi központ legfontosabb utcái: Raffles Road, Robinson Road és a Cecil Street. A városnegyedre a legjobb rálátás a Benjamin Sheares hídról, vagy csónakból a Batam felől adódik. A legmagasabb felhőkarcoló az U.O.B épülete.

United Overseas Bank
A 280 méter magas, nyolcszögletű torony az egymásra tornyozott pénzérméket akarja szimbolizálni. Ez a legmagasabb felhőkarcoló. Érdekessége, hogy ez az épület ad otthont az évente megrendezésre kerülő függőleges maratoni futásnak. A versenyzőknek hatszor kell megtenni a távolságot fel és lefele, ez 4.692 lépés (lépcső). A rekord 27 perc alatt van!

Little India
Építészete hasonlít a kínai negyedéhez, sőt ha gyalogosan sétálunk, hirtelen nem lehet megállapítani, hogy már Little Indiában vagyunk, vagy ez még darab Kína. De a kardamon aromája, a turbános tamilok látványa, a káprázatos színű szárikat kínáló boltok segítenek eligazodni.

Chettiar Temple ( SRI THANDAYUTHAPANI)
A Canning Hill mögött, a Tank Roadon épült. A templomot Chettiar gazdag hindu pénzkölcsönző építette. A gyönyörű mennyezetet 48 db murális, festett üvegtábla díszíti, amelyet a felkelő és a lenyugvó Nap sugarai is megvilágítanak.

Arab Street ( Kampong Glam)
Ez a város maláj negyede, szívében a szultán mecsetjével, fontos szerepet játszik Szingapúr kulturális életében. Itt működik egy Korán-iskola is. De ez a városrész korántsem olyan attraktív, mint a China-town.

Szingapúr folyó és a City
Merlion
A Szingapúr folyó torkolatánál áll a város jelképe, a félig hal, félig oroszlán Merlion misztikus szobra, amely egy helyi szobrászművész 1972-ben készült alkotása.
A szó: Singa Pura szanszkrit eredetű, jelentése: Lion-City, Sea Town.

Elgin Bridge
Lord Elgin volt India egyik köztiszteletben álló, általános kormányzója, az Ő emlékét őrzi az 1929-ben, a folyó felső szakaszán épült híd, amely a China Town-t köti össze Little Indiával.

Orchard Road
Míg a korábbi látványosságok Szingapúr történelmi negyedében találhatók, az Orchard Road a modern Szingapúr szimbóluma. Gyönyörű szállodák, éttermek és hatalmas bevásárló központok sorakoznak itt egymás mellett. Az utca esti kivilágítása olyan káprázatos, mintha egész évben Karácsony lenne. Ez Szingapúr vásárló utcája és bevásárló paradicsoma. Megvásárolhatók itt a világ legmárkásabb árui és azok (lényegesen olcsóbb) másolatai is. Copy watch!

Az 1800-as évek közepén ezen a területen még hatalmas kókuszdió ültetvény volt. 1945-ben egy gazdag kínai bevándorló M.Tang (kínai császári) birodalmi stílusban egy hatalmas üzletházat épített. Ezt az épületet 1982-ben lebontották és a helyén, pagoda stílusban felépítették a Mariott Hotelt (régi nevén Dynasty-t)

Botanikus kert
Az Orchard Road nyugati végénél, 47 hektáros területen közel félmillió fajta, csodálatosan telepített és gondozott növény található.

Nemzeti Orchidea Kert
700 különleges egyéni fajta és 2.000 hibrid orchidea bemutatásával ez a Világ legnagyobb orchidea kiállítása.
1928 óta az orchidea Szingapúr nemzeti virága.

Jurong Park ( Bird Park)
Gyönyörű parkban itt mutatják be Délkelet Ázsia madár világát. A kert egyik látványossága a 30 méter magas, mesterséges vízesés. 1500 fajta madár él itt, hatalmas papagájok, baglyok, gémek, kivik és flamingók. Naponta többször van madár-show.

Jurong hűllő ( reptile) Park
A Bird parkkal szemben, közel 100 különféle fajta hüllőt mutatnak be természetes körülmények között.

Night Safari
Az Állatkert közelében, 40 hektáros trópusi esőerdőben, 1200 állat (110 faj) képviselője él, köztük indiai oroszlán, tigris, nagy indiai rinocérosz, halászó macska, csíkos hiéna. A látogatók kb. 40 perces vezetett túrán vehetnek részt, kocsin, vagy gyalog ösvényen. Világítást a hold fénye ad.

Sentosa Sziget
A neve békét, nyugalmat jelent. 1970-ig brit katonai támaszpont volt. Különösen a hétvégeken hatalmas itt a tömeg és nyoma sincs a névadó „nyugalomnak”. A látogatók 45%-a külföldi.

Látványosságok:
Múzeumok
Szingapúr történelmével ismerkedhetünk meg az Images of Singapore, a Pioners of Singapore és Surrender Chambers ( a fegyverletételt bemutató) kiállításokon. A múzeum viaszfigurái eltérnek a Mme Tussaud alakjaitól.

Maritime Múzeum
A csónak formájú épület a Szingapúri kikötőt és annak fejlődését mutatja be, a kis halászcsónakoktól a modern tengerjárókig.

Butterfly Park
A világ legnagyobb szabadtéri pillangó és rovar bemutatója. Egy hektáros területen természetes körülmények között, 2500 fajta pillangót mutatnak be, fejlődésük minden szakaszában.

Underwater World
Ez Ázsia legnagyobb akváriuma. Százméteres, mozgójárdás üveg tetejű alagútból tanulmányozhatjuk több, mint 5000 fajta tengeri élőlényt. Megfigyelhetjük az Óceánok óriásait, köztük a félelmetes elektromos ráját és a barlangjukból zsákmányukra leső gyilkos murénákat.

További látványosságok:

Zenélő szökőkút, esténként zenés lézer – showal , a Merlion (a város szimbóluma, a halfarkú oroszlán) 37 méteres ( 12 emelet magas) megvilágított szobrával. Az előadás kétszer félórát tart.

Volcanoland , multimédia show, a virtuális vulkán félóránként „tör ki” azok részére, akik erre külön befizetnek.
Orchidea kert, a hajóállomás közelében, 200 fajta orchideát mutatnak itt be, a kis halastóban különleges díszpontyok láthatók, japán teázó és más látványosságok várják a látogatót.
Fort Siloso Szingapúr egyetlen, nemrég felújított, eredeti, megmaradt erődítménye, amelyet az 1880-as években építettek, hogy a nyugati Keppel kikötő szűk bejáratát őrizze.
Az erőd különösen azok számára nyújt maradandó élményt, akik a város ostroma iránt érdeklődnek. Bár ez az erődítmény volt hivatva védeni a tenger felől a várost, a japánok viszont északról támadtak… Felfedezhetjük a korabeli alagutakat, géppuskafészkeket, és a tengerszorost védő tüzérségi állásokat.
Sun World, Siloso Beach - varázslatos lagúnái nyújtanak napozási, úszási lehetőséget, de bérelhetünk windsurf-öt és vízi biciklit is. A partokra többtízezer köbméter aranyszínű homokot szállítottak, a strandokra 300 fejlett kókuszpálmát és több mint száz, pompásan virágzó díszcserjét ültettek.

Sir Thomas Stamford Raffles
Raffles apja egy rabszolgákat szállító tengerjáró hajó kapitánya volt. Amikor a fiú 14 éves lett, apja nem tudta tovább vállalni iskoláztatási költségeit, ezért fiatal kora ellenére csatlakozott a Kelet Indiai Társasághoz.
A fiú szorgalmasan dolgozott, ezért 10 évvel később, 1805-ben Penangba küldték, kormányzósági másodtitkárnak, Olyan kiemelkedő munkát végzett, hogy 21-szeres fizetésemelést kapott. Megtanult malájul és rövid időn belül igazi szaktekintélynek tartották.
1810-ben Kalkuttába látogatott, ahol India általános kormányzója Jávára irányítja és kinevezi kormányzónak.

Szlovénia folytatás Bohinj és Bled, Száva forrás

2007-06-17T02:58:00.000-07:00

A Száva forrása Bohinj felett , középen Lehellel állunk a Bohinji tó partján a stégen, és íÍme a bizonyság, hogy felmászstam a hegyre a Szávához

2007. 06. 05. Szlovénia, Bohinj, Bled,
Esik. De nem nagyon. Pipálnak a hegyek, a fákról is csepeg a víz. Első program a Száva forrása. Szerencsére nem veszem észre a kiírást, sok lépcső, meredek út vár ránk, húsz perc gyalog. Na, ezt a rettenetes kaptatót nekem 45 perc alatt sikerül megtennem, Lehel nevű serpám segítségével. Rémesen kimerültem.

A Száva hatalmas többágú vízesés formájában ered, ilyenkor azt szokás írni, hogy "igen, a látvány mindent feledtet" - de én annyira kifáradtam, hogy NINCS az a látvány, ami ezt feledtetni tudná. Lefelé, ha egyáltalán lehet fokozni még jobban fáj minden porcikám. Közben kisüt a napocska, a parkolóban ebédelünk fínom magos zsemlébe csomagolt helyi sajtot és csákvári cseresznyét. A kávét egy egy szépséges 4 csillagos hegyi panzió teraszán isszuk meg, a hozzá tartozó sütikkel együtt.

Irány Bled, a gyönyörű kis tengerszem tó, szigettel és templommal a közepén. Szépen süt a nap, kellemes lett az idő. Beülünk egy álló-evezős gondolába, az rövid út ára elég borsos, 10€/fő, Lehel ezt nagyon drágállja, és az egész hajókázást egy nagy baromságnak tartja, - mérgelődik, és csak akkor mosolyodik el kajánul, amikor meglátja a kikötőből a templomtérre vezető nagy számú lépcsőt!

Rendesen fújtatok mire felérünk a tetejére, és ekkor meglátom a gyorsvonat sebességével közelítő fenyegető viharfelhőket. Nem is kell sokat várni, elszabadul a pokol. Dörög, villámlik és úgy ömlik a víz, mintha dézsából öntenék. Bemenekülünk a cukrázdába, a többi turistzával együtt kivárjuk a legnagyobb zuhét, de sajnos indulni kell. Vár a drága csónak. És még jócskán szakad, amikor nekivágunk a lépcsőknek, immár lefelé. A kis gondola teteje fedett, a hátamat az ernyőmmel próbálom védeni a becsapódó víztől, sajnálom a csónakost, aki állva evez és ázik persze. De Lehel azt mondja, hogy ennyi pénzért (kiszámolja, hogy egy menetem minimum 30 rongyot keres) akár meg is ázhat. Sőt! Akár bőrig is.

Lehel talált valami helyi prospektusban egy Vintgare nevű helyet a környéken, száguldó patakkal, sok lépcsővel, keskeny kis hidakkal, létrákkal. Itt már óvatosabb vagyok, és érdeklődök a bejáratnál az út hosszát és nehézségi fokát illetően. Az eredmény lesújtó. Kb. 1,6 km nagyon nehéz út.

Na, kösz nem. Egy nap egy "csúcstámadás" untig elég. A szemerkélő, bánatos, egyre hűvösebb szomorú esőben vissza araszolok a pisztrángos fogadóhoz. Átjár a hideg, a nyirkosság, miközben ezt írom és egy közepesen tűrhető paradicsom levest kanalazgatok. A hideg a csontomig hatol, érzem, hogy megfázom.

Este hatalmas vacsora a fogadóban, sajnos nagyobb a szemem, mint az étvágyam, sok drága kaja ottmarad, Lehel rosszanlóan néz rám. Ájulás-szerű alvás reggelig. Ljubljanában mér sétálunk egyet a hazaindulás előtt. Először a várba megyünk, felejthető. Igazán csak lentről, a városból néz ki jól.

Így hát irány haza! De előtte még fürdünk egy jót a finom meleg termálban a Roglán.

Rogla hegység, bánatosan esik az eső, hiába ez a Medárd.
A szálloda itt is nagyon szép, imádom a fürdőszobáját, ki vagyok fagyva, ezért én rögtön a fürdőbe megyek, elég vegyes a közönség, jobbára gyógyulni vágyó idős helyiek, meg egy rakás nagyon eleven, nagyon hangos, nagyon fröcskölős gyerek.

Lehel kirándul - gondolom rendesen ázik közben, Bálinték meg felfedezik a nem túl nagy települést. Délutánra mindenki előkerül és újabb "csúcstámadásra" indulunk, ezúttal kocsival. Szerencsére a Rogla 15 km-re van Zrecsétől - ahol lakunk, ez már gyalog nem járható be.

Szlovénia kirándulás 2007 május-június

2007-06-17T02:35:00.000-07:00

2007. 06. 04. Ljubljana,
Szállásunk a Pri Zabarju fogadó. Magyarul Fogadó a békához. Zabar szlovénul békát jelent. Ljubljanának ez a területe régen mocsár volt, tele békával, innen az elnevezés.
A fogadó szép, nagy és barátságos. Mindenhol béka a dekoráció. A szobák tiszták, a hófehér ágynemű, törülköző ropog a tisztaságtól. A láthatóan most felújított fürdőszoba hatalmas, tiszta és kényelmes.

A belváros öt perc kocsival, szépen süt a délutáni nap. Vasárnap nem gond a parkolás sem. A folyón romantikus, fehér párnaköves hidak vezetnek át, köztük a különleges hármas-híd, a középső átívelésén autók, a két szélsőn gyalogosok járnak. Nagy "élet", nagy korzó van így estefelé, az éttermek, kávézók kitelepülnek az utcára folyóparton. Fantasztikusan jó mandulás, tejszínes pulykát eszünk, különleges túrós körettel, olyan, mint egy rétes, elolvad a szánkban. Ilyet még nem ettünk soha.
Lehel még kér egy maszkarpónés süteményt, amelyet a pincét 4 villával hoz ki! És mi galádul ki is használjuk ezt a lehetőséget, nekilátunk a felséges sütinek. Aztán rendelünk még (egyet).

Másnap
A híres postojnai cseppkőbarlangba megyünk. Gyorsan lemenekülünk az autópályáról, szép kis falvakon, szelíd hegyeken átmegyünk a barlanghoz. Ez egy igazi barlang vidék, barlang barlang hátán, de szó szerint. Csak a posztojnai a legnagyobb, a legszebb és a leghíresebb.

A bejáratnál vonatra szállunk. A vizes ülésre Lehel nagyvonalúan ráteszi a kis összecsukható műanyag párnácskáját és átadja nekem a száraz kényelmet. Jól esik. A vonat jó gyorsan száguld a szűk alagútban a szépséges cseppkövek között. Visszafelé fel is veszem az utat videóra. Majdnem lemerítem a teljes memóriakártyámat.
Ez Európa legnagyobb cseppkőbarlangja. A cseppkövek színesek, különleges formájúak, néha hajszálvékonyak, mint a spagetti, és néha olyan hatalmasak, mint a nagy templomok tartó oszlopai. Ebben a barlangban él az "emberhal" nevű állat, van keze, lába, sőt farka is, teljesen vak, gusztustalanul hófehér, mikroszkopikus nagyságú élőlényekkel táplálkozik és állítólag száz évig is elél - de minek.
Posztojna cseppkövei és örült nagy termei elképesztően szépségesek.

A Rabló lovag vára
A következő állomásunk a Predjamai barlangvár, amelyet a világon egyedülállóan egy hatalmas sziklafalba építettek. Sok ura, lakója közül egy Erazem nevű rablólovag a leghíresebb, aki a 16. Században élt, és sajnos vitába keveredett főnökével, a császárral. Sőt, még a császár egyik rokonát is megölte. A várható bosszú és megtorlás elől Erazem ebbe a Predjamai várba menekült és a legenda szerint egy évig és egy napig védta magát.
Erazem nagy biztonságban érezte magát a bevehetetlen erődben, a támadókat, akik ki akarták éheztetni nagy kedvvel boszantotta, és friss epret, sőt sült ökör darabokat dobált az ostromlók közé. Ezeket a finomságokat a környező falvakban vették, (esetleg rabolták) mert a várból a szövevényes cseppkőbarlangjáratokon át rengeteg titkos kijárata volt.
Erazemet – pénzért – elárulták, mert csak így tudták megölni őt. Épp a dolgát végezte, amikor az áruló fényjeleket adott az ostromlóknak, azok ágyúvaé céloztak a biztos helyre és a lovag nem kerülhette el a sorsát. A sírjára hatalmas tölgyfát ültetett a szeretője, állítólag még ma is él a fa.

Szicilia, Szirakuza, Dionysus füle és a Nimfák fürdője

2007-05-08T07:27:00.000-07:00

Július 22 péntek

Ma elindultunk Sziciliába.
A balhé tárgya a szokásos, Lehel nem akar tankolni!

Nekem, sajnos valami hetedik érzékem, hogy megérezzem, mikor fogynak el végleg a benzinkutak a láthatárról.

Lehel pedig nem akar tankolni! Egy hatalmas hisztérikus kormánykerék csapkodás után végre megígéri, hogy a következő kútnál tankolunk. Szép jelenet volt… A következő kút pedig 64, 5 km-re van. Épphogy elérjük.

Persze szokás szerint jól át is vernek, mintegy 10 liter benzinnel adnak kevesebbet. Most egy Csilla nevű gyönyörű kis város kilátó teraszán pihenek. Lehel levezetésképpen várost néz! Mondanom sem kell, hogy teljesen feleslegesen, mert később úgyis arra megyünk a kocsival.

A Messzinai szorosban a komp nagy élmény, már csak azért is mert egy vezércsellel – soron kívül, egy behajtani tilos utcán át, az egész sort leelőzve érjük el. Az átkelés borsos áru, nagyon érdekes. A kompok sokan vannak, és gyakran járnak, kb. 20 perc az átkelés, a kompon megesszük a magunkkal hozott kaja nagy részét és irány Szicília.

Iszonyú meleg van, de ezt azért még pontosítani is tudom, mert a kocsiban van külső hőmérő - bár inkább légkondi lenne helyette - néha 4o fokot! is mutat, de a leggyakrabban stabilan 34 fokon áll.

A forgalom Szicíliában is hektikus. a tájékoztatás rossz, ennek ellenre megtaláljuk az autósztrádát, 5000 líra Cataniaig, ez után már nagyon meleg van és elhatározzuk, hogy lemegyünk az útról egy jó kis tengerparti kikötő városkába, ahol strand is van.
A kiválasztott település neve: Auguszta, ez jól hangzik, de sajnos a hely teljesen ipari, büdös és ronda.

Tovább megyünk. Véletlenül találunk egy, a térképen nem jelzett kiváló utat Szirakuzába. Amikor megérkezünk, délután 3 órakor olyan melegünk van, hogy komolyan félek egy nagyobb rosszul léttől, a fejem céklaszínű, az agyam fel van forrva, és rájövök, hogy tűző napon, hőségben nem szeretek várost nézni.

Találunk egy viszonylag hűvös ( itt csak 32 fok van!) terecskét egy baromi ronda Diana kúttal, az élveteg istennő ott kéjeleg a kút tetején.

Itt a kúttal szemben, kiülök egy presszó teraszára, eszem egy fagyit, amit nem is kívánok, iszom egy vizet, ami jó hideg és próbálok elkergetni egy macskát, akitől az allergiám miatt könnyezik a szemem - de hát ez az ő helye, és ezért nem mozdul.

Szirakuza legszebb része az antik görög színház, amelyet tűző Napon mászunk meg.

A kőbevájt antik színházból gyönyörű kilátás nyílik a városra is. A legutolsó sorok mögött egy hűvös barlangsor található, ezt a nimfák fürdőjének hívják, teljesen jogosan a vize egy barlang faláról zuhog, jéghideg és kristály tiszta, megmosom, hűsítem a kezem, az arcom, a nyakam, csak inni nem merek belőle.

A színház után meglátogatjuk Dionusos fülének nevezett mesterséges barlangot, amely tényleg úgy néz ki, mint egy hatalmas fül. Majdnem 30 méter magas s 11 méter széles monolit sziklatömb.

Tényleg olyan, mint egy igazi fülkagyló, fantasztikus akusztikával. A meredek sziklák, övezte terület alja dús délszaki növényekkel borított, jó hűvös s romantikus. Végül is megérte eljönni és megtenni ezt a hosszú utat. A kocsi hőmérője még mindig 34 fokot mutat, majd megdöglünk a melegtől, már jó késő van, amikor elindulunk visszafelé, szállást keresni.

Délolaszország, Szicilia, Játék határok nélkül 1999

2007-05-06T09:38:00.000-07:00

JSF

1999 julius 9- aug.31-ig

A játékok színhelye LeCastelle Dél Olaszországban pontosan a csizma talpa alatt.
Szállásunk Capo Rizutto egyik szép kis apartman telepen van, neve Capopiccolo, nem túl luxus, de nem is rossz. Keskeny teraszunkról, ahol csodásakat reggelizünk egy a gyönyörű bougainvileas feljáróra látunk, hihetetlenül dús lila virágai minden reggel elkápráztatnak.

Második nap kirándultunk egy Santa Severina nevű kis városba,amely egy hegy tetején áll, és romantikus (értsd: járhatatlan, szűk, meredek) utcájú sikátorok teszik járhatatlanná.

A tetején áll egy gyönyörű kis fellegvár, iszonyatosan elhízott kis angyalokkal a mennyezet freskókon.

A táj elképzelhetetlenül kopár. Már sehol sincs egy szál fű ( zöld), a vidék telis tele van elhagyott házakkal és soha, sehol nem látott mennyiségben félbe maradt építkezésekkel.

A templomban éppen vasárnapi istentisztelet van, gyönyörű az olasz nyelv ritmusa, ahogy a plébános úr prédikál és a hívek kórusban felelgetnek. Sajnálom, hogy nem értek belőle egy szót sem. Amikor énekelni kezdenek diszkréten kijövünk a jó hűvösből.

Kint több mint 30 fok van és nem sok az árnyék. A főtér nagyon impozáns, szép a kövezet mozaik mintája, a két kocsmában, ami kávézó és cukrászda is egyben kizárólag férfiak ülnek a hűvösben. Megbeszélik a Világ dolgait, szinte szentségtörésnek érzem leülni közéjük nő létemre. De, hát zöld út van, a turistának mindent szabad.

Portugál képek, hangulatok

2007-04-26T07:22:00.000-07:00

Eljutottunk Európa legnyugatibb pontjára, a Cabo de Roca-ra, ahol végetér a szárazföld és kezdődik a végtelen óceán, ahonnan a bátor hajósok, felfedezők elindultak az új földrészek felé. A szél orkánszerűen fújt a végtelen víz felől, mi pedig csak álltunk a hatalmas, legalább száz méter magas szikla tetején és elismertük a hajdanvolt férfiak bátorságát. Gyönyörű oklevelet kaptam Leheltől ebből az alkalomból, és még az sem von le a szépségéből, hogy jókora összeget kellett fizetni érte.

Kedvenc épületeim, templomain, köztük esti fényben a robosztus, tiszteletet parancsoló Sé Velha Coimbrában

Portugália - folytatás Tomár, Fátima, Batalha és Alcobaca

2007-04-26T06:39:00.000-07:00

Portugália Európa egyik legrégibb állama, első lakói a kelta ibérek voltak, a leszármazottaikat luzitánoknak nevezték el a rómaiak. Spanyolországhoz hasonlóan Portugália sem úszta meg az arab inváziót. Róma bukását követően, gót uralom alá került, a mórok könyörtelenül megdöntötték a vizigót királyságot és emirátus hoztak létre Cordobában.
A XI. században Lisszabon környékén létrejött a Portugál Grófság, majd 1139-ben Portugália grófja megsemmisítő csapást mért a mórokra és I. Alfonz néven az ország királyává kiáltotta ki magát. A távozó mórok olyan építészeti és művészeti örökséget hagytak magunk után, amely napjainkig is erőteljesen érezteti a hatását.

A XV. és a XVI. században nagy gyarmatbirodalmat építettek ki, Portugália ekkor élte fénykorát. Fontos tengeri hatalommá vált, és többek között elfoglalta Ceutát (Észak-Afrika) is.
1910-ben lett köztársaság, majd később egy államcsíny és egy diktatúra után szép lassan demokratizálódni kezdett. Portugália alapító tagja a NATO-nak és tagja az Európai Uniónak is.

Tomár
Dacolva a szokásos, őrjöngő forgalommal útra kelünk, a Nabáo folyó két partján fekvő csodálatos Tomárba igyekszünk, a templomos lovagok székhelyére. A valaha közvetlen pápai irányítás alá tartozott katonai rend a Szentföldre tartó zarándokutak biztonságát garantálta a keresztes háborúk alatt. A később e helyen alapított Krisztus rendi kolostor vastag falai üdítő enyhet adnak a nagy hőségben. Elkápráztatnak a dupla csavart márványoszlopok, a fennkölt ornamentikájú kerengők és a káptalanterem. Az elegáns kert bokrait ma is francia minta szerint nyírják, a pihenő padokat szép, színes fajansz mozaikok borítják.

Fátima a római katolikus világ legszentebb zarándok helye.
1917 május 13-án három parasztgyereknek megjelent itt Szűz Mária, és egy tölgyfa tetejéről szólt hozzájuk. Figyelmeztette őket, hogy Oroszországban hamarosan háborús eseményekre kerül sor, a világbéke megőrzéséhez buzgó imádságra és áldozatokra van szükség. A látomás sorozat fél éven át minden hónap 13. napján megismétlődött, valamilyen különös oknál fogva október 13-án érte el csúcspontját, amikor hetvenezer zarándok és bámészkodó szeme láttára a nap – állítólag – tüzes labdaként végig gurult az égbolton. A tanuk közül még számosan ma is életben vannak és ma is él az egyik gyermek, az apácává lett Lucia nővér, a coimbrai carmelita kolostor lakója.
A jelenés helyén hatalmas kolostor templom épült fel. Évente mintegy négy millióan keresik fel. Sokan térden csúszva teszik meg a fényes márványon az utolsó 800 métert a szentéjig.
Bent a templomban éppen esküvő van, a fiatal pap csoda szépen énekel, kihangosítják, így a selymes tenor betölti az épület előtti hatalmas teret. Megnézzük az ifjú párt, a nem túl magasra nőtt menyasszony ruhája csupa csipke és tüll csoda, ilyen lehetett Hófehérke, csak ennek, szegénynek van egy kis diszkrét bajusza is.
A zarándokok többsége piknikezik a teret körülölelő árnyas ligetekben. Kompletten megterítenek a számtalan kempingasztalon, óriási a család, a kipakolás. Ebéd után szieszta, leterítenek egy-egy plédet a földre, és horkolva alszanak. Közben a gyerekek hangosan sikongatva körbe rohangálnak, de ez nem zavarja szundítókat.

A Batalha-kolostor Portugál utunk, és talán valamennyi utunk legeslegszebb székesegyháza. A szó „csatát” jelent. Ez a méz-sárga építészeti gyöngyszem váratlanul tűnik fel az útkanyarban, és akkor szinte nem is tud megmozdulni az ember ennyi szépség láttán.
Az impozáns épület I. János király fogadalmi temploma, aki megígérte, hogy ha sikerül legyőznie a kasztíliai seregeket hálája jeléül hatalmas kolostort emeltet és azt Szűz Mária kegyeibe ajánlja. A király seregei fényes győzelmet arattak, de a templom soha nem készült el teljesen.
A gyönyörű székesegyház méretei, a vízköpőkkel ékesített támpillérek, és a dísz tornyocskák látványa egyszerre lenyűgöző és tiszteletet parancsoló. Egészen egyedülálló a nyolcszögletű sírkápolna. Itt nyugszik I. János király a feleségével Lancaster Philippával, és itt van eltemetve hat fiúk közül négy, köztük Tengerész Henrik is.

A befejezetlen rotunda igazi csoda, eredeti, boltíves gótikus kiképzését Manuel-stílusú díszítések borítják. A teteje évszázadok óta nem épült fel.

Alcobaça

templomát és kolostorát egy gyorsvizű patak fölé építették és a patak még ma is átzuhog a régi kolostor gigantikus konyháján. A szabadtüzű tűzhely kéménye szó szerint toronymagasságú.

A falakon körben, a hatalmas kő mosogatókba, szépen faragott vízköpő szörnyek fejéből ömlik a jéghideg tiszta víz, és figyelemre méltó technikai bravúrral a vizet el is lehet zárni!

Az egész konyha a tetejéig (ez kb. 40 méter!) ki van csempézve. A kő munkaasztalok egyenként húsz négyzetméteresek. Jó nagy vacsorákat rendzhettek itt hajdanán!

A templom igazi nevezetessége az itt nyugvó, szerencsétlen sorsú királyasszony, Donna Inez de Castro, aki Dom Pedro szerelme volt, és titokban össze is házasodtak.
A zord atya, I. Alfonz király annyira ellenezte a házasságukat, hogy a biztonság kedvéért meg is gyilkoltatta szegény Inezt. De ebben a veszélyes korban az öreg Alfonz király sem tudta elkerülni a szomorú sorsát, így hamarosan őt is megölték, és Dom Pedrot királlyá koronázták. Pedro, felhasználva immár korlátlan hatalmát, kiásatta a sírból boldogtalan hitvesét, és királyi pompával újra eltemetette. Előtte azonban szörnyű bosszút állt a gyilkosokon és arra kényszeríttette a főurakat, hogy csókolják meg Donna Inez kezét (aki ugye, akkor már két éve nem élt! Rémes!).
A két szerelmes díszes sírja egymással szemben van elhelyezve, hogy a feltámadáskor egymást lássák meg először.
A templomban este koncert lesz. Óriási szerencsénk van, mert a hirtelen lezárják a kijáratokat, egy kicsi, köpcös farmernadrágos erősen kopaszodó férfi körül ugrál mindenki. Kiderül, hogy ő a nagy sztár. A nevét sajnos ma sem tudom, de soha szebben nem hallottam még énekelni az Ave Máriát. A felséges hang tökéletesen feledtetni tudta az előnytelen külsőt és éteri magasságokba emelte a szerencsés hallgatót.

Portugália - folytatás - Coimbra és vidéke

2007-04-26T06:18:00.000-07:00

3.nap, hétfő, Coimbra és vidéke

A kocsivezetés Portugáliában igazi kihívás!

Egy elkésett sávváltás miatt mintegy tíz kilométert kerülünk, a városon belül. Később megtapasztaljuk, hogy ez a bizonyos sávváltás kiváló idegállapotot, kifogástalan reflexeket, nagy odafigyelést, halált megvető bátorságot, és jó adag szerencsét is feltételez, tudni illik az autópályákra a városon belül nincs úgynevezett „gyorsító” sáv és csak mintegy 150 méter áll rendelkezésre ahhoz, hogy 5 (!!!) sávot váltsunk.
Eközben a portugálok nem fékezik a sebességüket, és nem fogják vissza erőszakos déli temperamentumukat. Szerencsére nem én vezetek, de én úgy érzem, hogy a fejem felett is autók előznek, közben duda és mutogatás, és nem vigasztal, hogy parkolni sem lesz könnyebb.

A Lisszabontól 180 kilométerre fekvő Coimbra hat király szülővárosa. Az egyetem a város közepén lévő domb tetején épült, egyike a Világ legrégibb és legelőkelőbb iskoláinak. 1290-ben Lisszabonban alapították és 1537-ben települt át Coimbra szelíd dombjára, ahonnan gyönyörű a kilátás a városra és a Mondego folyóra.
A Híres Vaskapun, a Porta Ferrera-n lépünk be az Egyetemre és rögtön a hatalmas udvaron találjuk magunkat, az udvar közepén III. Joao Király nagyméretű szobra áll. A régi egyetem mai is működik, szinte nélkül folyik egész évben a tanítás.

Néhány diákot fekete ruhában és fekete sapkában látni. A sapkákon sokszor szakadásokat látni, ezek jelzik a „romantikus” hódításaikat. Ezt magyarul leginkább „skalpnak” hívják. A ruhájukat színes szalagok díszítik, ezek mutatják, hogy hányadik évfolyamba illetve milyen fakultásra járnak. A tanév végén a diákok, fado-t énekelve elégetik a szalagokat. (A fado népköltészet a javából, lírai hangvételű sanzonokhoz hasonlít. Az egyetemi életet, és a szerelmi csalódásokat mutatja be a legtöbb dal szövege.)

Az egyetem 18-ik századból származó óratornya az udvar jobboldali sarkában áll és uralja az azúrkék égboltot. Az ódon falak kék „azulejos” csempékkel vannak díszítve, megnézzük a barokk díszektől roskadozó kápolnát és az egyetemi könyvtárat, aranyozott termei a 18. században épültek és 300 ezer kötet könyvet őriznek

A coimbrai „új székesegyház” Sé Nova csak néhány lépésre van az egyetemtől, gótikus, hűvös, magas dongaboltozatú, kupolás templomban néhány fiatal fiú és lány madrigálokat énekel, halkan, kánonban – csak úgy Isten dicsőségére és a maguk gyönyörűségére, csodaszépen. Mozdulni sem tudunk, végighallgatjuk.

Elindulunk lefelé a belvárosba, a Mondego folyó partjára. A középkori szűk sikátorok garádicsos, meredek, girbegurba utcái igencsak próbára teszik a lábam nemrég műtött körmét, néha görcsöt kap a lábam a fájdalomtól, de végül megtaláljuk a régi templomot, a Sé Velhát, amelyet a mórok felett 1064-ben aratott győzelem emlékére emeltek. Coimbra ekkor Portugália fővárosa volt, a templom pedig koronázó templom, máig megőrizte építészeti egységét, még a kerengője is tisztán román stílusban épült. A belső díszítés igen egyszerű, négyzetes pilaszterek szegélyezik a főhajót, de az oltárkép dúsan faragott, aranyozott flamand munka. Krisztus születését, Mária menybemenetelést ábrázolja elképesztő gazdagsággal, számtalan szent megjelenítésével. Gyönyörű.

A templom körüli kis utcák tele vannak kis üzletekkel, bankokkal, kápolnákkal, kis szállodákkal és kávézókkal. A kis üzletekben árulják a méltán világhírű, művészi igénnyel készült kék-mintás coimbrai kerámiákat, tálakat, tányérokat, csészéket. Esztelenül drágák. Ezért úgy döntünk, hogy most nem veszünk belőlük, pedig tudjuk, hogy ez sehol nem lesz olcsóbb!
A meredek utcák egyszer csak kiegyenesednek és leérünk a kis városka sétáló utcájába – ahol délben – még a turisták sem sétálnak, túl nagy a meleg. Kiülünk egy kedves cukrászda teraszára és fagylaltot, illetve krémes süteményt eszünk. Egész Portugáliában soha többé, még csak megközelítőleg hasonló jót sem kapunk. Lehel egészen elképedt, hogy ebben a gyönyörű környezetben képes vagyok így lelkesedni egy krémesért. (Azóta sem ettem hasonló finomat!)

Coimbra régi középületei is nagyon szép épületek. Az Igazságügyi Palota kerengőjét körberakták szépen festett kék „azulejosokkal”. Megtaláltam Szent Erzsébet legendáját a rózsákkal, Szent Izabellát harciasan, lovon ülve dali vitézektől övezve és egy nagyon szenvedő képet vágó csont sovány embert, akit éppen dárdával szúrnak le. Az árkádos, csempés kerengő szépen ápolt, virágoktól roskadozó kertet vesz körül, a közepén díszes kút van.

Bármerre járunk Portugáliában, mindenhol elbűvölnek az „azulejok” (ejtsd: azulezsu), ezek a szépséges, üvegfényű, kék-fehér, kerámiadíszítő elemek. Valószínűleg Marokkóból származnak. Kezdetben kizárólag az iszlám művészet geometriai ábráit alkalmazták, a legszebb azulejok a 18. században készültek, késő barokk stílusban, a jellegzetesen széles és díszes keretben Ószövetségi jelenetek, tengeri csaták, életképek, vadászjelenetek mutatják a kor képzőművészeti ízlését. Szépségüket utunk során újra és újra felfedezzük.

Portugália 2004

2007-04-26T05:45:00.000-07:00

2004-ben jártunk Portugáliában, a Világkiállítás alkalmából. A cégünk szervezte a kiállítást és nagyvonalúan biztosította az ingyen szállást, amit nagy örömmel igénybe is vettünk. Két felejthetetlen hetet töltöttünk el, nagyrészt Lisszabonban laktunk és csillagtúraszerűen fedeztük fel a leghíresebb városokat a közel és a messze távolban.

Ezekről az élményekről szól a

Portugál napló
1.rész

„Idegenként érkezel, barátként távozol…”

régi portugál mondás

Földünk csaknem kétharmadát portugál hajósok fedezték fel és néhány század idejére Portugália lett Európa legnagyobb tengeri hatalma. Az újkor hajnalán innen indult Vasco da Gama, aki megkerülte a Jóreménység fokát és elért Indiába, Kalkuttába, Alvares Cabral, Brazíliába érkezett, Magellán expedíciója körülhajózta a Földet, végleg bizonyítva, hogy az gömb alakú. Ezek a kiváló férfiak mesés kincsekkel és új ismeretekkel gazdagították hazájukat.

1.nap, szombat

Jó negyven perces késéssel indul a gépünk Lisszabonba, de kárpótlásul csodaszép napnyugtát látunk az Alpok felett és jó hosszasan, mert a Nappal együtt mi is nyugatra tartunk. Nem tudok betelni a szinte már trópusi színorgiával, az ég alján az igazi, mély bíbor szín átmegy tűzpirosba, majd narancssárgába, amely lassan sárgába, szürkébe olvad. Az átmenet világos pasztell, majd egyre sötétebb kékbe vált és végül átmegy az éjfeketébe. Mindehhez gyönyörű díszletet adnak az örökké havas svájci hegycsúcsok és a megcsillanó tengerszemek, amelyek úgy sziporkáznak, mint a földi csillagok.
Jó későn érkezünk Lisszabonba. A hőmérséklet kellemes, éjfélkor +25 fok. Viszonylag gyorsan megkapjuk a még Pesten kibérelt autónkat, egy kis fehér Renault Cliót, amelyen elindulás után nem találjuk meg a „hátramenetet”. Én visszarohanok a kölcsönzőbe, ahol elég megvetően néznek ránk, de feltárják a titkot. Hálából mi is megmutatjuk, hogy csak negyedig van a benzin a tankban, hiányzik az antenna és a szivargyújtó. Azt mondják, "No problem" és hogy majd emlékezni fognak erre, amikor visszaadjuk. Mi meg el is hittük ezt, sajnos.

2.nap, vasárnap, Lisszabon

Első városnéző utunk jól sikerül. Rögtön megtaláljuk a felfedezések korának gazdagságát idéző Szent Jeromos (Hyeronimus) kolostort, Lisszabon legjelentősebb műemlék együttesét. Szent Jeromos bibliafordító volt, ő fordította először európai nyelvre, történetesen latinra a bibliát. Ez a könyv a Vulgata.

Tengerész Henrik valaha ezen a helyen emeltetett egy kis kápolnát, hogy a vízre szállók Isten segítségét kérjék a vállalkozásukhoz, és itt adjanak hálát visszatéréskor. Itt fohászkodott Vasco da Gama is, amikor 1497-ben Indiába indult, és ahonnan két évvel később szerencsésen visszatért. Itt van a nagy felfedező sírja is, kőből faragott hajókötél díszíti.

A tömeg hatalmas, mert vasárnap délelőtt a kolostorba ingyenes a belépés. Ez a világ egyik legszebb kolostor kerengője. A napfény szikrázva táncol az öt évszázad alatt patinássá nemesedett alcantarai mészkő csipkéken. A kerengő kétszintes, szimmetrikusan elhelyezkedő oszlopait páronként egy-egy ív kapcsolja össze, amelyet további körívek, csavarvonalban futó domborművek, finoman faragott csúcsok, ívkaréjok díszítenek, egyetlen kis területet sem hagynak szabadon a keleties ízlésű dekoráció nélkül.
Szép a kolostorudvar kertje is, a turisták türelmesen sorban állnak, hogy megörökíthessék magukat az inkább főúri palotának, mint kolostornak beillő környezetben. Az udvar egyik sarkában kis oroszlános kút vize csobog, sokszögű, arab díszítőelemekkel ékes kis medencéjében. Mint minden medence ez is tele van a világ minden részéről való aprópénzzel.
A templomba sajnos nem jutunk be, mert vasárnap van, esküvő van, mise van, az ajtónállók portugálul kérdezik meg, hogy tudunk-e imádkozni, és ezen a nyelvvizsgán általában megbuknak a halandó turisták. Délután lehet újra próbálkozni.
Állunk a gyönyörű kapuban, amelynek geometriáját szinte elfedi a burjánzó díszítés, és erőt gyűjtünk a további sétához a nagy déli forróságban.

Irány a közeli Felfedezők emlékműve, a Tejo folyó - itt már tengeröböllé szélesedő – partján. Egy hatalmas, kőbefaragott, útnak induló hajót látunk, három széltől duzzadó vitorlával.
A szoborcsoport központi alakja Tengerész Henrik, egyik kezében egy vitorlás hajó modellt tart, a másik kezében térkép van. Henrik király valaha kétszáz hajóval indult el Marokkóba, elfoglalta Ceutát és környékét és ismét biztossá tette a kereskedelmi hajók útját a Gibraltári szoroson keresztül.
Tengerész Henrik közvetlen munkatársai a kor legkiválóbb csillagászai, térképészei és hajótervezői voltak. Az Ő elképzelései szerint készültek az új típusú vitorlások, és Ő dolgozta ki az asztronómiai tájékozódásnak a déli féltekén is használható módszerét. Portugália ott született, ahol Európa és Afrika, a Földközi tenger és az Atlanti óceán, a kereszténység, a zsidó kultúra és az iszlám találkozott.
Földünk csaknem kétharmadát portugál hajósok fedezték fel és néhány század idejére Portugália lett Európa legnagyobb tengeri hatalmassága. Az újkor hajnalán innen indult Vasco da Gama, aki megkerülte a Jóreménység fokát és elért Indiába, Kalkuttába, Alvares Cabral, Brazíliába érkezett, Magellán expedíciója körülhajózta a Földet, végleg bizonyítva, hogy az gömb alakú. Ezek a kiváló férfiak mesés kincsekkel és új ismeretekkel gazdagították hazájukat. A szobor emléket állít a névtelen hősöknek, a katonáknak, a hittérítőknek és azoknak az asszonyoknak is, akik özvegységükkel, könnyeikkel fizettek az új felfedezésekért.
A szobor tetejére – 52 méter magasra, ez hat emeletnek felel meg - lift megy fel, amiért olyan borsos árat kérnek, hogy inkább lemondunk róla. Ezért az emlékmű mellett, az aszfalton fajanszból kirakott hatalmas világtérképen sétálgatunk.
Lisszabon másik jelképe, a Belém tornya feledteti a fáradságot. A szépséges épület eredetileg a Tejo vizéből emelkedett ki, de az évszázados homoklerakódás miatt, ma már a part mellett áll és kis deszka hídon közelíthető meg. A négyszögletes, masszív torony térhatásában román, de ikerablakai, kis balkonjai, és kőcsipkéi a mór épületek stílusjegyeit idézik. A torony kis kupolái narancsgerezdekre emlékeztetnek. Bemenni sajnos nem lehet, vagy a vasárnap, vagy talán a déli szieszta miatt ez is zárva van.

Ebéd után átmegyünk a félig-kész új hídon a Tejo másik oldalára, csak később tudom meg, hogy ez bizony a régi híd, és nem „félig van készen”, hanem ilyen! Sőt, már a 60-as években megépítették, eredeti neve Salazar híd volt, de a fasizmus megdöntése után az „Április 25 függőhíd” nevet kapta. Soha nem fogom megszokni, ha egy híd, tér, utca, műtárgy vagy köztér a jellegtelen, unalmas és sokszor kimondhatatlan „dátum” nevet kénytelen viselni
A híd méretei tekintélyesek, a pillérek közel kétszáz méter magasak, a köztük lévő távolság több mint egy kilométer. Az egyik pillér alapozása 79 méterrel nyúlik a Tejo vízszintje alá, ez világcsúcs a hídépítések történetében, ugyanis csak itt találtak elég szilárd bazaltréteget. Megnyitásakor először létesült kapcsolat Lisszabon és a Tejo túlsó partja között.
A hídon csak a két szélső sáv van aszfalttal borítva, középen, kétszer két sávban, hosszában bordázott fémlemezeken csúszkálnak az autók. A réseken lelátni a mélybe, a folyóra, miközben észveszejtően erős a forgalom, nagy a sebesség és félelmetes a hanghatás, amelyet a híd fémbordái adnak. A fémsávok résein át, láthatnánk a folyót, ha a sebességünk megengedné. Állítólag gyönyörű a kilátás a városra a hídról, de a tériszonyom miatt ezt nem tudom megerősíteni.
A hídon a városból kivezető út mindig ingyenes, de visszafelé hídpénzt (egy fagyi árát) kell fizetni. A fizető kapuk előtt és után is igen nagy tumultus. A városban a parkolásért gyanús külsejű alakok változó nagyságú összeget szednek, természetesen jegyet nem adnak. Ez amolyan „védelmi pénznek” is beillik. Később megtudjuk, hogy ezek a szerencsétlen hajléktalanok szinte ebből élnek, és nem tanácsos megtagadni tőlük az adományt, mert bizony „kidíszítik” a bérelt kocsit. A kezdeti 100 pénzes ajánlatot már 50-re csökkentjük, de sajnos az alkunak egyik előfeltétele az, hogy legyen 50 eszkudónk apróban, mert ha nincs, már el is felejthetjük az egész ártárgyalást.

A Tejo déli hídfőjénél széttárt karú óriás Krisztus szobor áll, és a Rióihoz hasonló módon megáldja a várost. Ahogy ezt az őrjöngő forgalmat nézem, rájuk is fér ez az áldás. A szobrot 1959-ben emelték, Krisztus iránti hálából, mert Portugália kimaradhatott a II. Világháborúból.

A délutáni nagy meleget a szobánkban töltjük, ahol szintén nincs hűvös, de legalább fekszünk. Este fél hétkor felkerekedünk, és bemegyünk Lisszabon belvárosába, Baixába, a belvárosba, itt vannak a sétáló és bevásárló utcák, bankok, minisztériumok, középületek.
Először egy különleges lifthez megyünk, neve Santa Justa, amely (egy villamosjegy áráért) felvisz minket a Carmo domb magasságába. A neogótikus díszítésű, öntöttacélból és szegecselt elemekből készült kis tornyot Eiffel Gusztáv tervezte. A torony tetejéről, a körfolyosóról nagyon szép kilátás nyílik Baixa rácsszerűen elrendezett utcáira és a Rossio tér mozaik burkolatára. Ez a városrész 1755-ben a nagy földrengésben és tűzvészben teljesen elpusztult, az újjáépítés, a modern városrendezés Plombál márki nevéhez fűződik.
Iszunk egy jó kávét a vascsipke kilátó szép kis teraszán. A portugál kávé talán még az olasz kávénál is jobb, gyűszű nagyságú csészében adják, de senkit ne tévesszen meg a méret, mert a kávé méregerős, feketére festi a fehér porcelán csésze oldalát, az aromája pedig utánozhatatlanul finom .
A pihenő és a rövid séta után a Diadalkapuhoz érünk. A kapu tetején szimbolikus nőalak látható, mindkét kezében egy-egy babérkoszorút tart, a művészetet, a tudományt, a felfedezéseket és a hadi dicsőséget jutalmazza.
A tér, a Praça do Commercio, a Kereskedők tere mértani középpontjában áll I. József király lovas szobra, aki elgondolkodó, fennkölt szellemmel, nemzeti büszkeségtől eltelve tekint előre, rendületlenül. Pedig a rosszmájú történészek szerint ennek gyengekezű, könnyelmű, csak a vadászatot, színházat kedvelő könnyelmű uralkodónak egyetlen érdeme az, hogy kinevezte teljhatalmú miniszterelnökké a tehetséges, kiváló szervező Plombál márkit, és hagyta is őt dolgozni.
A szobor alkotóját egyébként a Napkirály, XIV. Lajos lovas szobra ihlette, annak vázlatait használta fel a tervezésnél. A szobor igazi szépségét a háttér épületsorának harmóniája emeli ki. A soklépcsős talapzaton szimbólumok sokaságát találjuk, többek között elefántokat, amelyek az indiai hódításokat jelképezik.

Tengeri kajakozás Thaiföldön

2007-04-10T06:57:00.000-07:00

2004-ben voltunk Phuket környékén a Phanga Nga, általunk csak Binga-bangának nevezett csodálatos vizein. Élveztük a januárban is meleg, fantasztikusan zöld (smaragdzöld) színű tengert. Egy évvel később, Karácsony első napján, mintegy 230 ezer ember vesztette életét ezen a környéken a rettenetes szökőárban. A mi szállodánk alagsori éttermében kajakkal közlekedtek, minközben autókat is besodort oda a szörnyű áradás.

Disznó szállítás Kambodzsában, Siem Reapben

2007-04-10T06:47:00.000-07:00

Ellőször nem akartunk hinni a szemünknek, ment a motorbiciklis, és olyan disznóformájú ízé ... állat volt a csomagtartójára kötve. Ráadásul egyszerre kettő is! Ahogy haladtak a csúcsforgalomban a többi jármű idénként neki-neki ment a szerencsétlen állatoknak (gondolom ettől el is kábultak egy kicsit.

De a szállodában kaptunk egy prospektust, amelyben többek között erre is kitértek (rajzosan) Igen, itt így viszik a disznókat (ki tudja, hogy hová?)

Abu Dhabi régen (a 80-as évek végén)

2007-04-10T06:28:00.000-07:00

Mi az ami ma már nem látható?
Nem látható a áros egyik jelképe, a víztorony, ami előtt állok (1986-ban)
Nem ilyenek már a felhőkarcolók a Chornish Roadon, sokkal több épült azóta, és sokkal magasabbak, ráadásul ez elé a Chornish elé egy komplett új utat, egy új Chornisht (jó sok sávosat!) építettek, a tengert feltöltve, de a forgalom így is hektikus maradt.
Minden esetre, nekem Abu Dhabi sokkal "élhetőbb" város mint Dubai, szépen rendezett, szépen tervezett, gyönyörűen megépített, sok palotával, bevásárló központtal, remek szállodákkal - ennek ellenére az "igazi" élet mégis Dubaiban zajlik.
De megmaradt a mesés sivatag sivatag, a fenti képünk is egy jó kis szafarin készült (azokban az években) a közelgő naplementében, BBQ vacsora előtt.

Szent őzek Nárában, a Kashuga Srine híres lámpái

2007-04-02T04:29:00.000-07:00

Először egy szuper fényképezőgépet vettem Tokyoban. Japánban minden drága, csak a hiper-szuper japán fényképezőgép nem, mert azonnal visszaadják az áfát, és akkor 20%-kal olcsóbb, az egyébként is alacsonyabb gép ár. Ekkor, még ismeretlen a digitális camera, de ez a profi gép majd tíz éven volt a társam és remek képeket készítettem vele a Világ legszebb tájain. Ez a fiú adta el nekem, és ez az első kép a csodagéppel.
Középső képen a Todaychi Templom, japán legnagyobb Buddhista temploma látható.

A Narai szent őzek elég erőszakosak, megköveteleik, hogy a turisták etessék őket (jó drága, gyorsan fogyó) őzkajával. Ha elfogy a táplálék, jó nagyokat dőfnek beléd a kis szarvacskáikkal. A Kasugha Shrine szépséges pagodái és templomai körül 3000 lámpa van a kertben, egy részül kőből faragott, mások aranyozottak, de az arany mára oxidálódott - és zöld színű lett. Egy évben egyszer, a fény ünnepén, mind a háromezret meggyújtják és egész éjjel égnek. Szép lehet.

Kirándulás Tokyoba

2007-04-02T04:15:00.000-07:00

A Shinkanzen expressel utaztam Osakából Tokyoba. A vonat ajtaja tényleg azon a vonalon állt meg a peronon, ahova a jegyem szólt, és tényleg olyan gyorsan száguldott a két város között, hogy a kanyarokban a gyomromban éreztem, mit is jelent a gyorsulában a "g" betű. A szent hegyet, a Fujijamát sajnos nem láthattam, mert most is ködben volt. Sajnos.

De a Tokyoi metroban sikerült egy ilyen gyönyörű kis gésával találkoznom, a császári palota kertjében viszont megijesztettem a gimnazista fiúkat, amikor leültem melléjük a padra ők pánikszerűen elmenekültek. Soha nem hittem volna, hogy ennyire ijesztő vagyok. A palota kertjében ilyen szépek a gondozott klasszikus "japán kertek".

Japán, Osaka, Tokio, Nara és Kyoto, Aranypavilon 1990-ben

2007-03-28T10:03:00.000-07:00

Japánba Áprilisban kell megérkezni, mert akkor virágoznak a cseresznyefák! A nap kellemesen melegít, és a japánok nagyon kedvesek.
Sok-sok óra repülés után nagyon fáradtan érkeztem meg Osakába, de a csodaszép Hotel Nikkó élménye mindenért kárpótolt. Pici szobámból csodaszép kilátás nyílt a városra, az ágyra egy nagyon szép, de nagyon pici - japán méretű - kimonót készítettek ki - gondolom köntös helyett.

Földrengés esetére azt ajánlották, hogy bújjak be a tükör alatti tölgyfa asztal védett üregébe. Ahogy elnéztem a méreteket, még jobban izgultam, hogy megússzam a rengést, mert a védett helyre be nem fértem volna.

A közel kéthetes hivatalos kikldetésem alatt eljutaottam a Shinkanzen Express vonattal Tokyóba, Kyotóba, a régi császár városba és Narába a szent őzekkel teli csoda kolostorokba.

A felső képen Osakában, a Kabuki színház előtt állok egy kedves kolléganőmmel, Évával.

Angkorban a Bayon romjain és Ta Prom templomában 2004

2007-03-25T08:34:00.000-07:00

Ez a Bayon varázslatos temploma, Dzsajawarman király hatalmas, kőbefaragott arcképével.

Siem Riep Angkor fotók. Klikk ide! 2004

Kambodzsa, Angkor 2004 január

2007-03-25T01:43:00.000-07:00

Chenla, Kan-pu-cse, Kambuja, Kampuchea, Kambodzsa,

Nagyon sok névvel illették Cambodiát viharos történelme során.
Chenla a hatodik század közepén vált ki a kínai befolyás alatt álló Funanból, s lett fontos összeköttetés Kína és India között. A nyolcadik századig Chenla Jáva befolyási övezetébe tartozott.
A Khmer Birodalom megalapítója, II. Dzsajavarman (uralkodott 802--850) is Jáváról tért vissza szülőföldjére, s magával hozta a jávai hindu kultúra és államszervezés felhalmozott tapasztalatait.
A Birodalom a Tonle Sap, a Nagy Tó köré szerveződött. A hatalmas tó, a hozzá kapcsolódó Tonle Sap Riverrel és a Mekonggal egy gigantikus természetes öntözőrendszert alkotott. Ez lehetővé tette a rizstermelésen alapuló mezőgazdaság felvirágzását, biztos alapot adva a létrejövő, hódító és építkező társadalomnak. A korlátlan hatalmat a dévarádzsák, az istenkirályok birtokolták.

A brahmanista - hindu vallás "szentháromságát" állították a vallási kultusz középpontjába: Brahmát, a teremtőt, Shivát, a pusztítót, és Visnut, a megtartót.

Az isteneket közös jelképben, a férfierőt szimbolizáló lingában jelenítették meg, s a linga vált az istenkirály égi és földi uralmának jelképévé is. A lingákat a templomok centrális tereibe helyezték, sokszor arannyal vonták be, fontos szerepet kapott a papság és az uralkodó szövetségének megköttetésében.

Az uralkodás másik pillére az erős hadsereg volt. II. Dzsajavarman a Tonle Sap körül négy helyszínen is megkísérelte felépíteni a Birodalom centrumát, de ezek nem bizonyultak hosszú életűeknek. Ma archeológiai kincses bányák. Egy későbbi istenkirály, Jaszovarman (uralkodott: 889--910) idejében jött létre Angkor, a Város, s vált a Birodalom fővárosává.

Felépítették a világ legnagyobb templomát, Angkor Watot, mely megjelenítésében a Szent Meru hegyet, a hindu istenek lakhelyét volt hivatott újjáteremteni itt a földön, s egyben jelképezni az istenkirály mérhetetlen hatalmát.

A tizenegyedik, tizenkettedik században a Birodalom jelentős hódításokat hajtott végre, a mai Laosz, Vietnam és Thaiföld nagy része ekkor Kambodzsához tartozott. A mai napig városok, templomok, szobrok sokasága idézi fel a látogatónak a khmer időket. Angkor főváros maradt a tizenötödik század közepéig, amikor is a hódító thaiföldiek elpusztították. Ettől kezdve a jelentőségét elvesztő Kambodzsa központja Phnom Penh lett.

VII. Dzsajavarman (uralkodott: 1181--1201) volt talán a khmerek legjelentősebb istenkirálya. Saját személyében egyesítette a hindu vallást a Birodalomban eléggé elterjedt buddhizmussal, amit államvallássá emelt. Egyszerre volt dévarádzsa és bódhiszattva, a leendő Buddha. Új királyi központot emelt, a falakkal körülvett az égtájak felé kapukat nyitó Angkor Thomot, s ennek középpontjában egy hatalmas templomot, a Bayont.
Arcmása a templom ötvennégy tornyáról megnégyszerezve tekint a világtájak felé, óvja alattvalóit és a Birodalmat. Gigantikus alkotás, akárcsak az általa emelt többi épület, amiket érzékeny, gyönyörű szobrokkal népesített be.
A nagy királynak mégsem sikerült megóvnia országát. Már élete végén megkezdődött a Birodalom felbomlása, a szelíddé vált, teljesen kiköltekezett állam már nem tudott ellenállni a szomszédok hódító hadjáratainak.

A tizenötödik század közepére Kambodzsa területének nagy részét elfoglalták szomszédjai.
A thai (sziámi) hódítók (Ayuthaya) lerombolták és elpusztították Angkort.

Krakkói képek 2004

2007-03-25T01:29:00.000-07:00

Még néhány kép Krakkóból 2004 prilis.Klikk!

A Mária templom ólomüvegablaka és egy muzsikus kozák Krakkóban

2007-03-25T01:18:00.000-07:00

2007-03-24T15:09:00.000-07:00

Tavasz Krakkóban.
Képes beszámoló egy hétvégéről

Az áprilisi tavasz kicsit hűvösre és nyírkosra sikeredett itt Krakkóban is, a lengyel királyok egykori fővárosában.
A város alapítása a mondabeli furfangos Krakus királyhoz fűződik, aki csellel legyőzte a Wawel domb barlagjában tanyázó gonosz sárkányt, majd a dombtetőn felépítette saját palotáját. Krakkó egyik jelképe ma is a sárkány, árusítják is úton útfélen a legkülönfélébb változatokban.

Krakkó felvirágzását a középkorban a rajta áthaladó kereskedelmi útvonalaknak köszöhette, ezek között is kiemelkedő az egészen a Krimig vezető Posztó-út és a Bajorországig haladó Só-útja. Hosszú történelme során sokszor cserélt gazdát, a tatárjárás Krakkót sem kímélte meg, de az újjáépült város megőrizte a 13. században kialakított máig modern város szerkezetét.
A főtér közepén találjuk a Posztócsarnokot, a mintegy 100 méter hosszú gótikus épület később impozáns reneszánsz pártát kapott, az emeletére is szép, reneszánsz díszlépcső vezet. A csarnok mellett áll a Városháza tornya – a Városházát a múlt században lebontották, de a torony szerencsére itt maradt.
A Posztócsarnokban ma turista emléktárgyakat árusítanak – minden mennyiségben, meglehetősen borsos áron, van itt borostyán és kristály, szép kis ezüst munkák na meg igazi gagyi - sárkányok és történelmi sasok plüssből, fából, műanyagból.
A Posztócsarnok körül igazi nagy élet van, itt várják utasaikat a konflisok, a fiákerek és a hintók. A lovak szépen gondozottak, a kocsisok parádésak, ahogy illik. A makulátlan tisztaságú téren sem ló, sem kutya, sem galambpiszkot nem találni annak ellenére, hogy a nagy piactéren csaknem annyi galamb van mint Velencében. Ezen a téren tiszta búzával etetik őket, a galambok ezt nagyra értékelik. Bár szelídnek látszanak, szépen a vállunkra szállnak, lassan odatipegnek a csuklónkra de a lényeghez - a búzát tartó műanyag pohárhoz - érve éktelenül összeverekednek
A korzó nagyszámú közönségét állandóan szórakoztatják – láthatunk itt ügyes utcai táncosokat, buzukin játszó kozákot, alkalmi dzsessz zenekart, élő szobrot és még jósnőt is az árkád alatt. A legalább kétszázéves jósnő korát meghazudtolóan arany széldzsekiben, zöld-aranyfejdísszel ül az arkád alatt, az ügyfelei türelmesen sorban állnak a jó, vagy rossz hírekre várva. Fényképezni nem nagyon engedi magát, szeretné ha én is jósoltatnék magamnak.

Este vacsorázni megyünk, a bőség zavarával küzdünk, mert étterem étterem hátán található a hangulatos főtéren és a környékén. Több tisztelekör megtétele után egy igazi, hangulatos kis lengyel kocsmát választunk. Elég érdekes a terem berendezése, a falakra hatalmas, zöld lombos fákat festettek és ezt még tovább súlyosbították igazi kitömött madarak odatűzésével. A mi boxunkban egy valaha jobb napokat látott, kopott lányfácán a dekoráció és egy eléggé leharcolt kukoricacsuhé baba.
Viszont a nálunk kevéssé ismert cékla leves jó meleg és finom, a második fogás is korrekt. A szomszéd asztalnál két fiatal lány ül, az egyik igazolányt mutat a pincérnőnek.
Ez igen! – gondoljuk, itt nem adnak alkoholt a fiataloknak!
Ekkor látjuk, hogy a sör mellé egy kis stampedli piros italt is kapnak – ezek a bizonyosan nagykorú – lányok. Ezt a piros „izét” beleöntik a sörbe és nagy élvezettel, szalmaszállal iszogatják.
Ahogy jobban körülnézünk azt látjuk, hogy majdnem minden asztalnál így isszák a sört. Megkérdezzük a pincért, hogy mi az a piros ital?
Nem fogják elhinni!
Édes eperszirup, alkohol nélkül – ezzel édesítik az egyébként nagyon finom csapolt lengyel sört. Bár általában nagyon vállalkozó szelleműek vagyunk, ezt azért mégsem próbáljuk ki, így nem tudok hitelesen állástfoglalni az epres-sör koktél ízét illetően.
Másnap Wawelt nézzük meg a Visztula fölött emelkedő szelíd dombon. A napi belépőjegyek száma limitált, áruk elég borsos. A királyi palotába külön árulnak jegyet az első és külön a második emeletre. A két emelet között nincs ellenőrzés, és aki ezt nem tudja az az összes jegyet megveszi.Viszont az idegenvezetés nyelve lengyel, aki ezt nem érti magára vessen. Útikönyvünk már nem olyan fiatal, ahogy ezt a hátlapján eredeti ára is mutatja – 24.- forint – lehet nosztalgiázni, ezért nem is meglepő, hogy néhány helyen kicsit eltér a valóságtól, de lényeg azért nem változik.

A palotába vezető díszes kapu boltíve felett a felirat:
Si Deus nobiscum, quis contra nos. („Ha Isten velünk, ki ellenünk.”) A hatalmas reneszánsz árkádsorral körülvett udvar egykor lovagi tornák színhelye volt. A termek nagyrészében eredeti bútorok, szépen faragott kandallók, ajtó- és ablakkeretek láthatók. Még ma is igen gazdag a faliszőnyeg gyűjtemény, amelynek darabjai a hősies, emelkedett, sokszor bibliai tárgyú témák mellett táj-és életképeket is ábrázolnak. Ezek a gyapjú és selyemszálakból szőtt kárpitok incselkedve játszanak a fénnyel, mert Zsigmond Ágost király útmutatásai szerint ravaszul még arany és ezüst szálakkal is átszőtték őket. Az egyik faliszőnyeg alján két szatír űzekedik egymással eléggé profán módon, szinte nem is hiszek a szememnek.
A Wawel Székesegyház bal szárnyán hatalmas diluviális csontok függenek egy láncon, amelyeket az ásatásások során találtak. A legenda szerint addig áll fenn a templom, amíg a csontok ott maradnak.
A vasveretes kapuszárnyakon a hatalmas „K” betű Nagy Kázmér király nevére utal.
Ez a székesegyház a lengyel királyok koronázásási és temekezési heye. Itt nyugszik Hedvig (Jadwiga) királyné is, Nagy Lajos királyunk leánya, sírja most is tele van nemzeti színű szalagokkal díszített friss virággal és piros fehér zöld zászlócskákkal.

Krakkó belvárosát széles, zöld korzó övezi, amelyet a régi városfal mellett alakítottak ki és szerencsére elfelejtettek beépíteni. A századforduló hangulatát idézik az ódon, öntött vaslámpák, zöldre festett, alacsony kerítések és a nosztalgikus kis padok.
A padokon a hűvős és nyírkor időjárással szerelmes párok dacolnak csókolódzva.
Krakkó városkapuja előtt ál a Barbakán, ez a köralakú bástya, amelyet a török támadás ellen építettek, számtalan lőrése olyan a falnban, mint megannyi fordított kulcslyuk. Bemenni persze ide sem lehet, éppen restaurálják. A hideg elől egy szép kis szecessziós cukrászdába menekülünk. Forró csokoládét iszunk. Ez nem kakaó, hanem szívet lelket melengető fínom, olvasztott keserű csokoládé.
A főtérről behallatszik a szépséges Mária templom tornyának kürtszava. Ebben a templomban csak ritkán harangoznak, de minden órában megszólal a kürt. Amikor a tatárok 1241-ben átkeltek a befagyott Visztulán és lerohanták a várost, a toronyőr riadót fújt a kürtjével, egy tatár nyíl azonban eltalálta a torkán. Erre a be nem fejezettt riasztásra emlékeztet a ma is megszólaló és hirtelen megszakadó kürtszó.

A Mária templom tornyát külön-külön két testvér építette. A jobb oldali templom építője nem akarta, hogy művét bárki felülmúlja, ezért megölte a testvérét, hogy az ne tudja befejezni a maga tornyát. A szőrnyű testvérgyilkosság azonban nem hagyta nyugodni és lelkiismeretfurdalástól szenvedve levetette magát a toronyból.
A bal oldali torony sokáig csonka maradt, végül a király fejeztette be. A csillogó gótikus 81 méter magas, arany gombokkal díszített, fiatornyocskás toronysisak szépsége felülmúlja a testvérgyilkos építő által emelt 69 méter magas másikat.
Ha belépünk ebben a gótikus templomcsodába, még ma is eláll a lélegzetünk a pompától, a sötét kobaldkék mennyezeten arany csillagok ragyognak. Az előtérből nyílik az istenanya kápolnája, ahol a czestochowai csodatévő szűz a „Fekete Madonna” legrégebbi másolata látható.

Wieliczkai sóbánya, az UNESCO Világörökség részére.

Krakkótól mintegy 20 kilométerre található. A miocén kori tenger sós vizének lerakódásából keletkezett sóvidék, a középkorban Magnum Salnak, Nagy Sónak hívták. Már ezer évvel ezelőtt is bányásztak sót itt. A só a regáliák sorába tartozott, ugyanis az volt egyetlen tartósító anyag a középkorban, a lengyel királyok egyik legfontosabb bevételi forrása.
A só nagyon mélyen van a föld alatt, és ezt személyesen is tapasztalhattam amikor is első menetben 380, majd apránként még további 300 lépcsőn mentünk gyalog lefelé, mintegy 170 méter mélyre. Aki aggódik, hogy nem elég fárasztó a lépcsőjárás, azt megnyugtatom, hogy még további három kilométert is kell menni a föld alatt, többé kevésbé csúszós talajon.
A zöldes szürke termekben a bányászok által kifaragott kápolnák, szobrok és domborművek láthatók. Megelevenedik a bánya régi élete, láthatjuk a hatalmas, feldúcolt termeket, régi bányművelő eszközöket, és szerencsétlen sorsú, kitömött bányalovakat.
A bányát többször sújtotta szerencsétlenség, tűzvész, gáz és mind között a legveszélyesebb, a vízbetörés. A bányászok több védőszentjüknek is emléket állítottak, szent Kingának (IV. Béla királyunk leánya) szent Borbálának és szent Antalnak.
A sóbánya legimponzánsabb terme a hatalmas földalatti székesegyház, amelyben többek között II János Pál pápa (volt Krakkói püspök) sóból készült szobra is látható.

A régi bányász felvonó hoz a felszínre – nem egész egy perc alatt, sokkal tovább tart a ki és beszállás a több emeletes liftbe, amelynek egy-egy rekeszében 9-9 ember fér el állva. A lift nyitott, gyorsan megy és útközben jó sötét van. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlom, de mindeki másnak nagyon.
Utolsó napunkon megenyhül az idő, kisüt a nap, nagyokat sétálunk még búcsúzóul a Főtéren, szép volt itt Krakkóban!

Távol Keleti mesék

2007-03-24T13:48:00.000-07:00

Szingapúri és Bangkoki napló
2000 augusztus 27- szeptember 4

Szingapúr, augusztus 27

Kellemes és kényelmes repülés után, délután érkeztünk Szingapúrba a Malaysia Airlines Boeing 777 típusú, hatalmas gépével, amely ez idő szerint a világ legmodernebb repülője. Egy orvos csoport idegenvezetője vagyok, sokat készültem és tanultam erre az útra, annak ellenére, hogy most megyek negyedszer Szingapúrban.
Helyi idegenvezetőnk, neve Ata – ez az Artúr rövidítése – jegesre hűtött, de nagyon kényelmes busszal vár. Jó magyar szokás szerint azonnal kikapcsoltatjuk a légkondicionálót, micsoda vétek ezt a jó meleget így lehűteni! Ismerkedünk a városállammal, ömlik a monszun, de ez a legfőbb dolga az esős évszakban. Mindenkinek nagyon tetszik az elénk táruló pazar látvány, a virágoktól roskadozó felüljárók, a hatalmas felhőkarcolók, a város tisztasága, rendezettsége.
Szállásunk az Orchard Road végén, az Orchard Parade hotelben van. A szálloda, szép kényelmes és tiszta, különösen az uszodáját szeretjük.
Első este a szálloda melletti Tambuah Mas nevű indonéz étterembe megyünk vacsorázni. Az első élmény kissé lehangoló, az étterem egy Szingapúrban szokatlanul gyéren látogatott bevásárló központ 9-ik emeletén van, belső kialakítása enyhén szólva is ingerszegény, az ételt műanyag tányérokban szolgálják fel és ehhez természetesen műanyag pohár jár.
Az étkezés befejezésével szinte egy időben kérnek fel a távozásra, mert már érkezik a következő csoport. A vacsora se nem jó, se nem rossz, de teljesen illik az étterem stílusához. Az extra italok fizetésénél találkozunk először a híres „plasz - plasszal”, ami azt jelenti, hogy mindent nettó áron írnak ki és mondanak be, de ehhez még hozzászámítják a helyi és az állami adót, „++”, és ez együttesen és orvul még további 15% kiadást jelent. Az eladók és szolgáltatok így akarják kifejezésre juttatni, hogy ehhez a költséghez nekik semmi közük, ez az államé illetve az önkormányzaté.
Természetesen édességet sem kapunk a vacsorához, csak erős rábeszélésre hoznak egy kis gyümölcsöt. De szó szerint is csak nagyon kicsit, értsd keveset!
Ezért bánatunkban a csoportosan elindulunk a szép Orchard Roadon, a hatalmas forgalmú, fényözönben úszó bevásárló utcán nassolni. Fagyizunk és sörözünk, ki mit szeret. Az este meleg, kellemesen párás, remek kis kávézókkal van teli az utca, nézzük a színes forgatagot, nagyokat nevetünk. Így végül is „happy-end”- el zárul az első szingapúri esténk.

Augusztus 28
A városnézés reggel a China-Townban kezdődik. A busz szép nagy és tiszta, és most nem is olyan hideg. Először a fűszer bazárokat nézzük meg, aki akar, itt vásárolhat kiváló sáfrányt, ginzenget, curcumát, ánizst, vaníliát.
A China Townt a Gyarmati negyedtől a Szingapúr folyó választja el. Korábban is itt volt és mára is ez maradt a pénzügyi és kereskedelmi negyed. Itt található a legtöbb felhőkarcoló, de szerencsére még nem rombolták le teljesen a régi, varázslatos hangulatú, általában háromszintes kis kereskedő házakat, boltíves balkonjaikkal és színes, csíkos napellenző rolóikkal. Ezekben a felújított kis házakban ma remek éttermek és hangulatos kis kávéházak találhatók.
A kínai negyed régi kereskedő házai védett műemlékek, csak felújítani lehet őket, bontani nem. Erre a városnegyedre a legjobb rálátás a Benjamin Sheares hídról, vagy csónakból, a Batam felől adódik.
A legmagasabb felhőkarcoló az U.O.B, az United Overseas Bank épülete. A 280 méter magas, nyolcszögletű korong formájú torony az egymásra halmozott pénzérméket akarja szimbolizálni. Szingapúr legmagasabb felhőkarcolója. Érdekessége, hogy ez az épület ad otthont az évente megrendezésre kerülő „függőleges maratoni futásnak”. A versenyzőknek hatszor kell megtenni a távolságot fel és lefele, ez 4692 lépés (lépcső). A gyorsasági rekord 27 percen belül van!
Ezután a Gyarmati negyedbe látogatunk. Megállunk a Szingapúr folyó partján, ahol Sir Stamford Thomas Raffles, fiatal brit gyarmati tisztviselő, a modern város megalapítója, 1819 januárjában partra szállt. Emlékét a város ma is tisztelettel őrzi, szép szobra mellett állunk a folyó partján és nézzük az élénk vízi életet.
Innen indulnak vízi városnézésre, a hangulatos, halformájú kis „Boom-boatok”, oldalukra hatalmas halszemeket festettek, az ütközésektől hatalmas, ormótlan teherautó gumikkal védik az oldalukat.
Kívülről megnézzük a régi, Viktória királynő stílusában épített Parlamentet, ez Szingapúr legrégebbi kormányzósági épülete, 1827-ben építtette John Maxwell, gazdag jávai kereskedő, (Sir Thomas Raffles barátja) de soha nem lakott benne.
A ház előtt álló bronz elefánt szobor a sziámi király, Chulalongkorn (V.Rama) ajándéka, amelyet 1871-es látogatása emlékére adományozott Szingapúrnak. A Parlamentet gyönyörű virágzó fákkal teli park és kovácsoltvas kerítés övezi, ma már nem itt tartják az országgyűléseket, hanem a mellette felépített modern épületben.
Az autóbuszból látjuk a Gyarmati negyed többi híres épületét.

Raffles Hotel
„ Tigris lövés a Raffles Hotelben” adták hírül a szenzációt 1902-ben a Times sorai.
A vad bengáli tigrist éppen akkor ejtették el, amikor a biliárd szobán sétált keresztül. A Raffles Hotel egész stílusa és történelme árasztja az egzotikus legendákat, csodálatos és méltán világhírű a teakfából készült faragott lépcsőháza, hatalmas verandái, a régi korokat idéző bárja és pálma-kertje.
A szigeten itt vezették be először az elektromos világítást, az elektromos árammal üzemeltetett mennyezeti ventillátort és a francia szakácsot. Somerset Maugham és Joseph Conrad, a neves brit írók, gyakran laktak falai között, az Ő történeteik is segítettek világhírűvé tenni a szállodát.
A főépület építését 1889-ben fejezték be. A szálló az igazi fénykorát, az 1920-as években élte. Amikor a nagy világválság idején (1930-az években) összeomlott a maláj nyersgumi ipar, a szálloda akkori tulajdonosa, és igazi felvirágoztatója, Mr. Arshan Sarkies is tönkrement, rövidesen meg is halt és a szálló aranynapjai is vele haltak. ( A Sharkies testvérek építették a nem kevésbé híres bangkoki Oriental Hotelt is.) Itt szolgálták fel először, 1915-ben, a világhírű koktélt, a Szingapúr Szlinget.
A Singapore Sling összetétele:
Cherry likőr, gin, D.O.M. Benedictin ( likőr), Cointreau, Ananász juice, Lemon juice, Grenadin ( Bols márkájú, holland, nem alkoholos kissé kesernyés szirup.)

City Hall, Városháza.

Korábban elegáns szálloda volt, a Hotel Európa. Neoklasszikus stílusban építették indiai fegyencek (kényszermunkások) Az épület 1929-ben készült el, hihetetlen alacsony költségen, mindössze 2 millió dollár ráfordítással. 1945. szeptember 12-én itt tették le a japánok a fegyvert, és itt kiáltották ki 1965-ben a köztársaságot.
A Városháza melletti épületben kap a Legfelsőbb Bíróság helyet. Szingapúrban még ma sem törölték el a halálbüntetést, ezzel torolják meg drogcsempészést és gyilkosságot. A Legfelsőbb Bíróság háromtagú, amit ők döntenek, az a végleges és megfellebbezhetetlen döntés. Nagyon komolyan veszik többek között a város tisztaságának védelmét, szigorúan büntetik a szemetelést és nem szabad köpködni sem.

(Ez az egyetlen Távol Keleti ország, ahol nyoma sincs a gusztustalan, vörös színű bételköpéseknek. A térségben ez az egyetlen olyan város, ahol a csapból inni lehet a vizet!)

Két szép keresztény templomot láthatunk még ezen a soron, a Szent András templomot és a Good Shepard (Jó pásztor) székesegyházat.

Tam Kim Seng Szökőkútja
Szingapúr városa Tam Kim Seng, gazdag kínai kereskedő emlékére állította, aki 1857-ben 13.000 $-t adományozott az első városi vízmű elkészítésére, hogy a városlakók ingyen juthassanak egészséges ivóvízhez. Ebben az időben megdöbbentően magas volt Szingapúrban a halálozási arányszám, a népesség csak a bevándorlás következtében növekedett, és mindezt, joggal, a piszkos, fertőző víz rovására írták.
Mont Faber dombjáról nagyon szép kilátás nyílik a városra és a Sentosa szigetre, innen indul a drótkötélpálya is a szigetre, a kis 6 személyes kabinokból lehet gyönyörködni a látványban. A drótkötél vasút közbülső állomása a World Trade Centernél van.

Ebédelni a Prima Tower kínai étterembe megyünk. Innen is mesés kilátás adódik a városra, a kikötőre és a Sentosa szigetre. Az étterem lassan körbeforog, mire megebédelünk meg is teszünk egy teljes kört. Az ételek érdekesek, változatosak, bár zömmel ismeretlenek, azért jó ízűek. A leggyorsabban az általunk többé kevésbé ismert ételek fogynak el, aki nem „élelmes” az vagy éhen marad, vagy vesz egy mély levegőt és ismerkedik az újdonságokkal. Kínai étteremben jobb nem érdeklődni arról, hogy miből készült az étel. Sajnos az italt itt is műanyag pohárban szolgálják fel.
Ebéd után a Botanikus kertbe megyünk, helyi idegen vezetőnk, Ata mindössze 25 percet ad a megtekintésére, igaz így délben már valóban kissé meleg van. Amit látunk, a bejárat közelében az nagyon szép. Itt szobrokat nyírnak a bokrokból és látvány érdekében még különböző fémből készült jelzésekkel is növelik a hatást, van itt hintázó kislány és bicikliző kisfiú a sövény tetején.
Délután pihenünk a szálloda uszodájában és készülünk az esti szafarira. Vacsorázni egy indonéz „Marhasült” étterembe megyünk. A bejárat előtt szépen kivilágított, hangulatos, a századfordulót idéző, színes fényekkel villogó karusszel, körhinta áll. Sajnos nincs idő a kipróbálására. A vacsora remek, a kiszolgálás is udvarias, jó hangulatban indulunk a következő, a világon mindez ideig egyedül álló programra.
Night Safari.
Szingapúr egyedülálló látványossága az éjszakai állatkert látványosság. Az „éjszakát" azért itt nem kell olyan komolyan venni, miután néhány kilométerre vagyunk az Egyenlítőtől, a Nap itt pontosan reggel hatkor kel és este hatkor megy le, ezután szinte azonnal sötét lesz. Ez nagyon kedvez az esti, éjszakai programok kialakításához.
Elektromos, nyitott, kényelmes kisvonattal körbemegyünk a gyönyörűen világított és elrendezett különleges, csak itt látható állatkerten. Olyan, mint egy élő diaráma. Láthatjuk a Himalája állatait, elsősorban a csavartszarvú muflonokat, a Nepáli folyóvölgy rózsaszínű tollú, kicsavart lábú, hosszúnyakú flamingóit, a hatalmas egyszarvú rinocéroszt, vízi bivalyt, sakált, hiénát és az elegáns szarvasokat.
India állatvilágát a megelevenedett Dzsungel könyve képviseli, a farkasok népe, Maugli szülei és testvérei, Balu a nagy medve, Bagira a fekete párduc, rengeteg a majom, ráadásul még oroszlánt is bemutatnak. A következő tisztásokon látunk elefántokat, zsiráfokat, tigriseket, gazellákat és tapírt.
Vannak még rejtelmes, egzotikus nevű gyalog is bejárható ösvények, a nevük szerint: a „Halászó Macska útja”, a „Leopárd ösvény” és az „Erdő Óriásainak Útja”. A csoportból senki sem akar gyalogolni, így én is visszaforduló egy rövid kitérő után.
A túra természetesen itt is egy üzletben végződik. (jelszó: mindhalálig shoping!)

Augusztus 29
Munkanap, az OHIC 2000 (Munka Egészségügyi) konferencia napja a felhőket karcoló Westin Harbor Hotelben. A csoport nagy részre ezen a napon dolgozik. Aki csak kísérő és szabad napja van, az kirándul. Legtöbben Sentosa káprázatos szigetére megyünk, amely Szingapúr nappali és éjszakai szórakoztató negyede..

Először a Fort Siloso erődítményt nézzük meg, ahol ízelítőt kapunk a II. Világháború meglehetősen véres harcairól. Az interaktív kiállítás élethűen mutatja be az erőd minden napi életét. A hatalmas ágyuk, a látogatók gombnyomására ismét és ismét bemérik a Malakka szoros – ma már békés – hajóit és örült hangerővel lövik őket. A nagyobb hatás kedvéért az ágyú csövéből még egy kis füst is felszáll. A sikeres ágyúzás után leballagunk a kazamatákba, a régi fegyver és lőszerraktárakba. A levegő forró, párás és nehéz. Nem lehetett könnyű dolog itt élni, és még harcolni is. Az erőd nagyon érdekes, de fizikailag eléggé megerőltető a bejárása, ezért minden további tervezett programunkról lemondunk és irány a strand.
Pihenni az 5 csillagos Shangri’La hotel uszodájába megyünk, pihenünk, fürdünk a szabadtéri pezsgőfürdőben és a kristálytiszta vizű medencében. Imádjuk a Singapore Slinget, amelyet görkorcsolyás pincérek szolgálnak fel, és amelyet mindenki megkóstol. A pincérek mellére színes festékkel van felfestve a Sling receptje.
Mindannyian kipróbáljuk az Óceán vizét is, amely azonban nagyon meleg és eléggé koszos, továbbá olajos és enyhén halszagú, de azért szeretjük. Rövid úszás után, a közeli „lakatlan szigeten” kókuszdiót lehet szüretelni. Amelyikből már kihajtott a zöld levél, nem tartalmaz kókusztejet. A többi viszont határozottan büdös. Ezért a sikeres szüret eredményét a strandon felejtjük. A dió szagából ítélve nem mi vagyunk elsők, akik így tesznek.
Hazafelé az „E” jelű autóbusszal megyünk. Azok járnak jól, akiknek nincs 2 szingapúri dollárjuk a buszjegyre, mert a busz vezetőjének nincs visszajáró aprója, és csak legyint, amikor nagy pénzt kínálunk neki, mint egy hatalmas, jóságos Micimackó, tartsátok meg a money-t, de a ketteseket szigorúan beszedi. A busz tökéletes taxi járat, a szállodával pontosan szemben áll meg.
A mai vacsoránk a szálloda, az Orchard Parade utcai éttermében, a Modesto-ban van. Ez volt eddig a legjobban elkészített étel, a kiszolgálással együtt. Finom csirkét kapunk, remek, friss salátával, ingyen jeges vízzel (üveg pohárból!) és kiváló tiramisu tortával.

Augusztus 30

Ma hajnalban megmutatja magát az esős évszak, én azonban megesküszöm rá, hogy délutánra verőfényes napsütés lesz. Magamban én lepődök meg a legjobban, amikor ez így tényleg valóra is válik. Hihetetlen szerencsénk van, hogy az évnek ebben a szakaszában valójában egyszer sem ázunk bőrig.
A mai túra a Jurong Bird parkban kezdődik. Elég nagy a tömeg, mire sorra kerülnénk az egysínű magasvasúton, amely körbeviszi a látogatókat a hatalmas parkon, az egyik szerelvény el is romlik és a mi csoportunk lemarad. Ezért először a Bird Show-t, madár revüt nézzük meg, amely egy megadott időpontban kezdődik, majd soron kívül felülhetünk az egysínű kivonatra is, így végül az időjárás és technika ellenére is sikerül teljesíteni a teljes programot, továbbá a múzeum - shopon keresztül elhagyni a területet.

Programon kívül meglátogatunk egy porcelán készítő üzemet, ahol a kínai Ming dinasztia korabeli (14.sz.) porcelán tárgyakat másolják.
A gyártás menete:
· Először öntőformát készítenek gipszből, ezt összesen16-szor lehet felhasználni, mert elég gyorsan teleszívja magát vízzel.
· A formát kiöntik színültig kaolinnal, két órát hagyják állni, majd kiöntik belőle a fölösleges kaolint. 6-8 órai száradás után az első égetés 800 fokon és 8 órán keresztül történik.
· A kiégetett edényt fényes mázzal bekenik és következik a második égetés, ez 10 órán át, 1300 fokon történik.
· Színezés után jön a harmadik égetés, amely 800 fokon újabb 8 órát tart. Itt kapja meg a porcelán végleges színeit és formáját.
A Ming dinasztia porcelán tárgyait hűségesen másoló üzem is egy kis shopban végződik. Miután a porcelánnak itt meglehetősen borsos ára van, a társaság zöme inkább plüss tigriseket vásárol. Ezek a kitömött állatok elég bambák szegények, kicsit hullik a csíkos bundájuk, ha megszagoljuk igazi „tigris szaguk” van (azaz büdösek), de helyben vannak és az áruk is elfogadható.

Ebéd.
Meglehetősen nagy, sötét, szmogos, meleg és forgalmas garázson kell átmenni egy régi „Tej büfé” kinézésű és színvonalú étterembe. A tálalás szegényes, a kiszolgálás gépies, kopott műanyag edényekből kell enni és inni itt is. A toalett rémes. Helyi idegenvezetőnk, Ata bevallja, hogy életében most jár itt először, egyben arról is biztosít bennünket, hogy nem biztos abban, hogy még egyszer idejön. Kár, hogy nem egy előzetes csoporttal jutott erre az elhatározásra.
A túlfőzött étel vagy fűszeres, vagy ízetlen de nagy optimizmus és csillapíthatatlan étvágy szükséges az elfogyasztásához. 9 ember kap 3 darab kisméretű, csontos, szálkás halat. Egy másik tálon kapunk csirkét is, ez egyszerre égett és ízetlen, viszont az állat minden csontja szilánkosra van törve, úgy, mintha a 20-ik emeletről ejtették volna le, élve. Ezt gyorsan kell elfelejteni.

Mire leérünk a World Trade Centerbe, valóban eláll az eső. A drótkötélpálya átvisz a Sentosára, ahol átszállunk az egysínű, elektromos vonatra és elmegyünk az Under Water World-be. Itt található Délkelet Ázsia legnagyobb akváriuma. A 100 méter hosszú cápa alagúton mozgó járda szállítja a látogatókat. Felettünk úszkálnak a vérszomjas fenevadak. Némelyikük még akár hetven centi hosszúra is megnőtt. Amolyan élő „Disneyland”

Ezután a rendkívül érdekes, Szingapúr történetét bemutató viasz-múzeumba megyünk. Nagyon szépek a díszletek, és a város jellegzetes figuráit ábrázoló viaszbábuk Egyik idős útitársunkat egy rövid időre elveszítjük, de ez történet is szerencsésen és jól végződik.
A professzor úr szeretett volna egy kicsit „levegőzni”, ezért kiment a vészkijáraton. Miután becsukta az ajtót, visszajönni, már nem tudott. Úgy gondolta, akkor elmegy sétálni, és felfedezni a várost. Sajnos nekem, mindig „számolni” kell, így gyorsan kiderült a létszámhiány. Meg kell mondani, hogy az „öregurat” a szingapúri rendőrség találta meg és hozta vissza a buszhoz. És ekkor leckét kaptam válságkezelésből. A sármos, idős prof, amikor belépett a buszba, elvette a mikrofonomat és olyan élvezetesen adta elő a kalandját, hogy az egész társaság dőlt a nevetéstől.
Vacsorázni a China Town-ba megyünk egy Sea Food étterembe, amely közepes színvonalú, a jeges (ingyen) vizet itt is műanyag pohárban szolgálják fel. Én csirke formájában kérem a halamat és csodák, csodájára meg is kapom. Kiveszek a tálból néhány falatot, de amire még egyszer szednék magamnak, szegény, éhes asztaltársaim már meg is ették a maradékot. Próbálkozom azzal, hogy kérek még egy kis csirkét, mert éhesek vagyunk, de a pótadagot, már csak pénzért akarják kihozni. Ez egy drága város, itt nagyon drága az étel és mindenből keveset adnak.
Hát jó, mondom, akkor számoljunk. 3 személlyel kevesebben jöttünk el vacsorázni ( egy fő „ideiglenesen” elveszett, ketten pedig elmentek vásárolni) még nekünk járna vissza pénz! De étel mindenképpen! Ez előtt az érv előtt meghajlik a zsugori vendéglős, kihozat még néhány darab robbantott csirkét, és nem számít fel érte külön pénzt. Szinte hihetetlen, hogy ebben a gazdag városban mennyire spórolnak a kajával.
Késő este még egy jót sétálunk, fagylaltozunk az Orchardon, mert holnap utazunk tovább Bangkokba, az Angyalok Városába.

Augusztus 31. Bangkok

A Malaysia Airlines megszokott, kiváló Boeing 777-esével két óra alatt Bangkokba érünk. Minden csomagunk megérkezik, a busz is kijön értünk, és helyi szokás szerint mindenkit élő orchidea fűzérrel fogadnak. (és ezt rögtön le is fényképezik, a fénykép nem sokkal később a szállodában jutányos áron megvásárolható. Mindenki meg is veszi rendszerint.) A levegő itt sokkal párásabb, mint Szingapúrban, és ez város nem a „tisztaság-mániájáról” híres. Ezt a szállodánk környékén található utcák is látványosan bizonyítják.

Szeptember 1
Hajnalban indulunk a Damnoen Saduakra, a híres úszó piacra, útközben megállunk egy cukorfeldolgozónál, üzemlátogatásra. A cukrot ősi módszerekkel kókuszdióból főzik ki, a kókusz minden részét hasznosítják.
A piacra az úgynevezett Long Tail Boatok-kal, hosszúfarkú csónakokkal megyünk és megfigyelhetjük a klongokon (csatornákon) a vízi életmódot. A házak cölöpökön állnak, a kereskedés a csónakokból történik.

Busszal továbbindulunk a Rózsakert skanzenbe, ahol kitűnő ebéd után egy kedves, színes thai folklór műsort láthatunk (Thai esküvő, thai boksz, aranyköröm tánc, bambuszbot tánc, elefánt bemutató stb.)

Teljesítjük a szakmai programokat. Meglátogatjuk Bangkokban a Mission Kórházat, amely egy kitűnően szervezett magán kórház. Uzsonna az orvosok kantinjában. Majd látogatás a Mahidol Orvosi Egyetemen, amely egyike a legjobb orvosi egyetemeknek Thaiföldön. Mahidol király ( VIII. Rama) a jelenlegi uralkodó Bhumibol király ( IX.Rama) édesapja igen sokat tett Thaiföld egészségügyi rendszerének megreformálásáért, többek között Ő alapította a méltán híres Mahidol Orvostudományi Egyetemet is.
Látogatás a Muaklek Missiós egészségügyi központban. Ez Bankoktól kb 100 kmm-re Északkeletre található. Előadásokat hallgatunk a keleti orvoslásról, akupresszúráról, akupunktúráról és természetgyógyászatról. Kipróbálunk egy thai orvosi masszázst is.

Szeptember 2

Reggeli után, programon kívül felkeressük Phra Wat Traimit templom együttesben, az 5,5 tonnás színarany Buddhát. A szobrot a 13. Században a burmaiak támadása elől gipszbe burkolva elrejtettek és csak 1953-ban találtak meg.
A templom előtt, az udvarban földig érő léggyökerű Banyao fa áll, amikor a léggyökér eléri a földet, gyökeret ereszt és egy új „kis-banya” fa nő ki belőle. A fát szentként tisztelik és hosszú léggyökereit sáfrányszínű muszlin szalagokkal ékesítik.

Ezután a Királyi Palotába látogatunk, amely egy színarannyal ékesített templom együttes, az itt található Wat Phra Kheo-ban megtekintjük a híres Smaragd Buddhát, amelyet évente háromszor, évszakonként maga a király öltöztet. Megcsodáljuk a Királyi könyvtár, a Mondrop kívülről is arannyal burkolt falát, közben gyönyörű aranyozott chedi-k, papi és királyi síremlékek között sétálunk.
A templom együttest körülzáró falát szépen festett képek díszítik, jeleneteket ábrázolnak a Ramakien eposzból.
Rámát, az Ayoudhaya trón várományosát, anyósa intrikája nyomán 14 évre száműzik az udvarból. Felesége Sita és testvére Lakshman elkísérik az erdő mélyére.
Tosakan, a sry-lankai démonkirály elrabolja Sitát és magával viszi hazájába, Longka-ra ( SriLanka), hogy feleségül vegye. A testvérek üldözőbe veszik. Hanuman, a fehér majom-isten önkéntesen felajánlja segítségét és segítő társaival, két további majom-királlyal (Sukrip és Chompupan) seregeikkel legyőzik Tosakant és démon seregét.
A majom hadsereg kövekből hidat épít a tengeren, így kelnek át a vízen. Tosakan harcol Rama ellen, de Rama győzedelmeskedik, visszaszerzi szerelmét, Sitát és királyként visszatérnek Ayodhyaba.
A Ramakien eposz szereplői megjelennek a templom díszítő elemei között, különösen az Óriások, Tosakan és démon katonái, illetve Hanuman a fehér majom-isten (aki a Szél-isten fia) ábrázolásával.

A Smaragd Buddha a Laosziak ajándéka, sokáig északon Chiang Maiban, a Lanna birodalom fővárosában őrizték, Bangkokban először a Chao Phraya (a Nagy folyó) túloldalán, a Wat Arúnban, a Felkelő Hajnalpír templomában „lakott”. Jelenlegi helyét I. Rama király építtette 1785-ben.
Minden legenda és misztikum a Smaragd Buddhát szolgálja. Őt védik a gonosztól a kínai eredetű kapuőrző szobrok, a Yaksashok, a démonok, a szent majmok és az óriások, továbbá a rendkívül magas küszöbök (Bai Semas – megszentelt kövekből készült, nem engedi át a gonosz szellemeket).
A legnagyobb, központi aranyozott chedit csillogó, színes tükrökkel kirakott 112 db Garuda (Hindu mitológiából eredő tűzmadár) veszi körül, kezükben kígyót tartanak. Káprázatosak az arannyal bevont mitológiai figurák, a Ramakien eposz további szereplői a félig asszony, félig oroszlán testű, és a félig madár, félig férfi felsőtestű figurák, az Apsonsik és a Kinarik.

Ez után a Wat Po ősi egészségügyi egyetem és kolostor együttesben felkeressük a 46,5 méteres fekvő, aranyozott Buddhát. Buddhának mindenhol jó áldozni lótuszt, szantálfa füstölőt, aranyfüst lemezt, obulust – mert mindezek pozitív kihatással lesznek életünkre. A masszírozó iskolában rövid ízelítőt kapunk a thai orvosi masszázsból. Néhány bahtért, szakszerű kezek mennyei felfrissülést adnak pár perc alatt is.

Délben egy hatalmas hajón ebédelünk a Nagy folyón, a Chao Phrayan, az ebéd büfé rendszerű, finom, az étterem kényelmes, tiszta és kellemesen hűvös. Tanulhatnának a szingapúriak.

Szeptember 3

Délelőtt szabad program, majd elindulunk haza. Ismét a Malaysia csodálatos Boeing 777-sével utazunk , együtt repülünk az idővel, és másnap megérkezünk Európába, Bécsbe.

Hollandia, Keukenhof Juliana királynő üvegháza

2007-03-24T10:47:00.000-07:00

1977 ben jártam ezen a szép helyen