2001. február 22 (csütörtök) – március 8 (csütörtök)
1. nap (utazás) február 22 (csütörtök)
Elindulunk a Malév menetrendszerű közvetlen Bangkoki járatával Thaiföldre. A csoport létszáma kellemes, 14 fő. Mindenki megkapja a bőröndjére a szokásos csoportjelzést, a kis keskeny piros-fehér-zöld szalagot. Bár nagyon hideg van és esik a hó, mi itthon hagyjuk nagykabátjainkat. Indulás előtt látjuk, hogy a gép szárnyait meleg gőzzel jégtelenítik. Így jó elindulni a nyárba!A máskor oly hosszú út, most rövidebbnek tűnik igaz, hogy a repülés jó részét sikerült átaludnom.
2001. február 23 (péntek)
Chiang Rai, Chiang SaenBangkokba pontosan érkezünk, az útlevélkezelés után átmegyünk a belföldi repülőtérre, ahol már várja a csoportot a helyi utazási iroda. Segítnek a csoportnak az átszállásban és rövid repülés után, este 7-kor megérkezünk Chiang Rai-ba, itt Thai idegenvezetőnk, Niki vár minket szép, kényelmes busszal, amellyel rögtön elindulunk az Aranyháromszögbe. A hosszú-hosszú repülés után ez még egy óra buszozás, de ennél északabbra már nem lehet menni Thaiföldön.
Szállodánk a gyönyörű Imperial Golden Triangle a hegyoldalban, a Maekong és a SubRoak folyó találkozásánál fekszik, ez Thaiföld utolsó épülete a nyugati parton, a folyón túl balra Burma (Myanmar), jobbra Laosz látszik.
Remek svédasztalos vacsorát eszünk, aztán irány az ágy, mindenki fáradt. Várnak a kis gekkók, a kis trópusi gyíkok, akik szobáink falán fejjel lefelé függve várakoznak a zsákmányukra, ők eszik meg a szúnyogokat – sikerrel. Szeretem ezeket az emberre ártalmatlan, tiszta kis gyíkokat, akik a térség legsikeresebb rovar riasztói.
A késő esti levegő kellemesen csípős, kitárjuk a terasz ajtaját, kikapcsoljuk a légkondicionálót és gyorsan elalszunk, hajnalban három ország kakasainak éktelen kukorékolása adja az ébresztőt.
2001.február 24 (szombat)
Chiang Saen
Hajnalban nagyon hűvös van, mégis erőt veszek magamon és lemegyek úszni virágoktól roskadozó kertbe, a mini medencébe. Bálint barátommal nehezen mászunk be a hűs vízbe, amely azonban néhány tempó után már kellemesen frissít. Ki kell használni, mert a következő két hétben most „fázunk” utoljára.
Reggeli után lesétálunk a közeli csónak kikötőbe és elindulunk kis hajónkkal a Mae Kongon, a Vörös folyón. Kikötünk a túloldalon, Laoszban, és hirtelen szemben találjuk magunkat az igazi szegénységgel. Az állatok csont soványak, a gyerekek szépek, de szurtosak és kéregetnek szegények. Megcsodáljuk a gekkó, a kígyó és a tigris-töke pálinkát a kétes tisztaságú üvegekben, amely az említett relikviákat is tartalmazza, de inni nem kérünk belőle. A sátrakban, a mini piacon az áru a szokásos „turista - csumi”, nem igen vásárolunk, viszont mindenki lefényképezteti magát a Laoszi Post-office tábla előtt – bizonyítandó, hogy „külföldön” jártunk és gyorsan visszaszállunk a hajóba. A kikötésért fejenként 20 Bahtot ( fél dollár) kell fizetni.
Elhajózunk Burma partja előtt, egy igen szép nagy, piros teleszkópos cseréptetős épületet látunk, ez az új kaszinó, alig egy hónapja, 2001. január 26-án nyílt meg – csak azt nem tudjuk, hogy járnak oda rulettezni az emberek, ha zárva van a határ.
Visszatérünk Thaiföldre, Chiang Saenbe (ejtsd: csiangszen). A kikötő lépcsőin színes népviseletbe öltözött gyerekek hada énekszóval vár. Mindannyian lelkesen fotózzuk őket, magunkat - de a fotózásért pénz jár, és a gyerekek ezt be is hajtják rajtunk. Hiába, ők ebből élnek. Nekünk viszont nincs még helyi aprópénzünk.
Pénzt váltunk és bemegyünk az Ópium Múzeumba. Ópiumot először a 19. század végén termesztettek Észak Thaiföldön, a Dél-Kínából érkezett bevándorló törzsek honosították meg. Kínában ez volt a legnagyobb árucikk.
Az első ópiumháború 1840-42-ben tört ki Nagy-Britannia és Kína között az elpusztított angol ópiumrakományok miatt. A békekötéskör Kína átengedte Hongkongot és még további 5 kikötőt a brit szabad kereskedelem részére. A második ópiumháború (1850-60) még véresebb harcokat hozott, és a pekingi békekötéskor további engedményeket kellett tennie az európai hatalmak számára. Kínának új ópiumtermesztő területekre volt szüksége, ezért sokszor egész törzsek, falvak vándoroltak Dél Kínából Észak Sziámba. És felvirágzott a bomba üzlet, a drogtermelés.
A nagy magasságban, a kerekes járművel szinte megközelíthetetlen hegyvidék medencéiben a lakók századok óta foglalkoztak a mákgubó, az ópium termesztésével. Mivel a szegényes talajon más nem igen termett, és a csempészés is egyszerű volt, igen kifizetődővé vált az ópium termelése. Az ópiumot Thaiföldön 1959-ben helyezték törvényen-kívülivé, mindezek ellenére legnagyobb virágzását a Vietnámi Háború ideje alatt érte el.
1960-ban Thaiföld, Burma és Laosz összehangolt támadást intézett a drogtermelés ellen, amely 80%-kal esett vissza a korábbihoz képest. Egyes hegyi törzsek, például a MEO, még ma is termelnek ópiumot, de azt a hatóságok csak saját használatra engedélyezik fogyasztani.
Az ópium-múzeumban megcsodáljuk a kiállított kis ópium mérlegeket, a művészi alkotásnak is beillő súlyokat, a régi ópiumpipákat, majd visszatérünk a szállodánkba ebédelni.
Ebéd után buszra szállunk és Mae Sai-ba ( ejtsd: mészáj) megyünk, a burmai határra. A határ most is zárva van, mert néhány nappal ezelőtt incidens volt itt. Még látjuk a thai tankokat is, a csövük Burma felé néz, de nyugalom van. Így azután mindenki fényképezteti magát és társát a burmai határ sorompónál. Ez a nevezetes híd, Thaiföld legészakabbra fekvő pontja. Majd bevetjük magunkat a helyi piacra, ahol vadonatúj antikvitások várnak és shoppingolunk. Van itt jade Buddha üvegből, copy-wach minden mennyiségben, arany Rollex 10 dollárért és még sok más „ellenállhatatlan” ajánlat.
De a kézi munkák valóban nagyon szépek, különösen a burmai eredetű, flitteres, domború hímzéses párnák és faliképek.
Hazafelé bemegyünk Chiang Raiba, az Északi tartomány fővárosába. Kína mindössze 200 kilométerre fekszik ide! Útközben látjuk az Overbrook Hospitált, amelyet a 19-20. században, gyarmati stílusban építettek nyugati hittérítők és kereskedők. Még ma is működik. Megnézzük – a buszból – Mengrai király szobrát – aki az ősi Lanna királyság és Chiangrai város megalapítója volt. A szobor egy szép, nagy tér közepén áll és méltó emléket állít a híres királynak.
A legenda szerint, az Mengrai Király Chiang Saenben akarta létrehozni székhelyét, de kedvenc elefántja megszökött, és elfutott déli irányba. Mindenki az elefántot kereste, és ahol az állatot megtalálták, ott tették le Chiang Rai alapjait. Mengrai uralkodásának ideje alatt nagy területeket hódított meg, 1259-ben még Burmára is kiterjesztette hatalmát.
Wat Phra Kaeo.
Chiang Rai legtiszteltebb temploma, amely egykor otthont adott a Smaragd Buddhának mai is legszentebb relikviájának. Helyi idegenvezetőnk, Niki szakszerű magyarázatot ad a templomról, ő igazán hiteles, öt évig szerzetes volt.
A templom már a 13. században állt, igen szép a szentélye (bot) itt őrzik a legnagyobb, Lanna korból megmaradt bronz Buddha szobrot. És valóban egy hatalmas szobor uralja a szentélyt, de Niki figyelmeztet minket, hogy vigyázat – ez csak másolat, az igazi szobor, amely ennél valamivel kisebb nem látható, a mögötte van. Befalazva! Olyan szent, hogy emberi szem nem is láthatja.
A templom együttesben Buddhista egyetem és szerzetes iskola is működik, mikor megérkezünk, már nyugszik le a Nap, és az esti imádságra készülnek a papok és a hívek.
A szálloda halljában, ahol vacsora előtt gyülekezik a kis csoportunk kellemes zongora szó hallatszik, hozzá egy ismerős férfihang thai dalt énekel. Niki áll a mikrofonnál és engem is hív, énekelni. Az első pánikba esésem után hirtelen Rod Steward dala jut eszembe, „I am Sailing….” – és legnagyobb meglepetésemre végig eszembe jut angolul a szöveg, hatalmas tapsot kapok. Ez volt életem első nyilvános fellépése.
A szállodánkkal szemben, a Maekong partján vacsorázunk egy kis helyi étterem teraszán, 200 Baht-ért 5 fogást adnak, az étel nagyon jó ízű, halat kapunk és csirkét, finom tojásos sült-rizst és méregerősre fűszerezett zöldségeket. Megjegyzem a chili, az égetően csípős paprika a portugálok bűne, akik 15. században, Dél-Amerikából hozták be Sziámba, ahol pillanatok alatt megkedvelték, meghonosították és azóta is termelik. Kínai alapokon nyugvó étrendjüket ez az erős paprika teszi jellegzetesen „ehetetlenné”, azaz kizárólag tűzokádó sárkányok részére élvezetessé.
Az egyszerű kis étterem minden luxust nélkülöz, de tiszta, a konyhája is tiszta, a jéghideg, a frissen csapolt Singha (oroszlán) sör pedig mindenkinek ízlik. Jó hangulatban összejön a társaság és hatalmas viccmesélési kampány kezdődik. Csak mi nevetünk az egyre súlyosabbá váló hatalmas, félelmetes csendben.
Mindenkinek feltűnik, hogy milyen kihalt ez a hírhedt vidék, egy teremtett lelket nem látni az utcán. Sok a rendőr, a katonai járőr, ellenőrzik a kocsikat, de a turistabuszokat nem. Mögöttünk csendes az erdő, a távolból, talán Laoszból eszetlen diszkó dobolás hallatszik, a csempészek nyilván megszokott útjukat járják a környező hegyek rengeteg erdeiben.
Ők nem dobolnak.
2001. február 25 (vasárnap)
Chiang Rai, Chiang Mai
Reggeli után elbúcsúzunk az Aranyháromszögtől, és busszal bemegyünk Chiang Raiba, a Mae Kok folyó partján hosszúfarkú csónakokba szállunk és cukorsüveg formájú hegyek között vízi túrára indulunk.
A hosszúfarkú, ponyvával fedett, keskeny csónakoknak eszetlen hangja van, mert leselejtezett teherautó motorokból buherálják a csónakmotort, a csónak így nagyságrendekkel hangosabb és gyorsabb, mint szükséges lenne. A vízi út nagyon kalandos, bár egy idő után eléggé kényelmetlen utazás esik a keskeny, fapados, alacsony üléseken.
Először a Karen törzset látogatjuk meg, ahol elefántok állnak a folyó partján. A csónakból való kiszállás komoly akrobatikai teljesítményt igényel, de szerencsére senki nem esik a vízbe. Az elefántokat megetetjük, friss bambusz hajtás és banán az ő csemegéjük.
A Karenok a legcivilizáltabb hegyi törzs, cölöpökre épült egyszerű házaik időt állóak. Erkölcsi normáik igen szigorúak, a fiatal lányok fehér ruhát hordanak, amely a szüzességüket jelképezi. Rengeteg cukrot osztunk szét a gyerekek között, van is lelkiismeret furdalásom, hogy talán nem kellene, a foguk miatt…
Egyre több turista jön, egyre több cukorral.
Visszaszállunk a két hosszúfarkúba és elindulunk a kanyargós Kok folyón a hőforrásokhoz. A Hot Spring forrásai forrásponthoz közeli hőmérsékleten törnek a felszínre, még tojást is lehet főzni benne, csak sokáig tart. Egy kicsit kénes (büdös) az illata, a víz természetesen gyógyvíz, a helyiek a vízben masszírozzák egymást, ez igen érdekes látványt nyújt, miután ruhában fürdenek.
Néhányan közülünk is belelógatjuk a hűtött, de még mindig igen meleg vizű medencébe a lábunkat, de a levegő hőmérséklete, meg a forró víz együtt egy kicsit sok a jóból.
A hőforrásoknál Akha nőkkel és gyerekekkel találkozunk. Az Akha törzs hölgyei rendkívül csúfak, tibeti származásúak. A törzs tagjai kizárólag egymás között házasodnak és ez meg látszik rajtuk, fogaik szinte feketék az állandó bételrágástól, lábuk rövid, vékony és görbe, továbbá állandóan pipáznak. Félnomád körülmények között több-generáció él egy fedél alatt, a szegényes kunyhóban. Jellemző rájuk a szexuális élet gátlástalan szabadsága, gyakori a vérfertőzés, az apa és leánya, vagy az anya és fia illetve a testvérek közötti nemi kapcsolat. Piszkos megjelenésük szöges ellentétben áll ezüsttől roskadozó fejdíszükkel, láncaikkal és karkötőikkel. Számos asszony több kilónyi ezüstöt aggat magára, de piszkosan, mezítláb jár.
A törzs tagjai animisták – azaz hisznek a lélekvándorlásnak abban a formájában, hogy a következő életben állatként, növényként, sőt tárgyként is újjászülethetnek.
Rövid csónakázás után elbúcsúzunk a Kok folyótól és egy csodálatos szálloda, a Chiangrai-i Dusit Island Hotel gyönyörű kertjében, a Kok folyó egyik szigetén, egy csipkés pavilonban finom ebédet eszünk.
Ebéd után buszra szállunk és elindulunk ChiangMai városába. Az út elég hosszú, ezért megismerkedünk a Ramakien hősköltemény, Ráma herceg és Szítá hercegnő széphistóriájával.
Chiang Mai
Szállodánk a PornPing Hotel a Ping folyó partján van, a híres Éjszakai Piac szomszédságában. A Ping folyó az ősi városmagtól keletre kanyarog, a szobánkból egy régi, vasvázas hídra látunk, olyan mint amilyen a mi régi Kossuth hidunk volt.
Rohanunk az uszodába, csobbanni egyet a fárasztó nap után. Az uszoda azonban már „erősen zár”, de mi addig balhézunk, kérünk, könyörgünk, amíg megfürödhetünk, sőt még törülközőket is hoznak, pedig az azután végképp nem jár.
Felfrissülve bevetjük magunkat az Éjszakai Piacba. Van itt is minden, ami szem szájnak ingere. Tiszta selyem, selyemből és műszálból, T shirt pamuthoz közelálló anyagból, rémes mintájú és nagyon szép nyakkendő, strandruha remek batikból és bőröndök, táskák, Gucci és Samsonite felirattal, továbbá „eredeti” rubin és zafír, vatta között, műanyag dobozban, üvegből csiszolva. A standokat egymással szemben állítják fel, úgy, hogy közöttük csak igen keskeny, szűk út marad, és ebben az infernószerű sikátorban vonulnak a turisták, fel s alá. Hihetetlen a tömeg. Az árusok, főleg asszonyok vékony hangon visítják: „csíp-práj, mádáám, veri nájsz!” (ami azt jelenti, hogy az áru olcsó és gyönyörű, vegyél).
Az alku igen egyszerű, semmilyen nyelvismeretet nem igényel egyik fél részéről sem. Az eladó beüti az árat egy eléggé meggyötört kis elektromos kalkulátorba, a vásárló pedig – a koreográfia szabályai szerint -beüti a gépbe az ár felénél valamivel kevesebb összeget. A műveletet kissé megnehezíti, hogy a számológép olyan kopott, hogy csak a gombok látszanak rajta, a számok nem.
A kialakult üzleti ajánlaton első pillanatban mindkét fél kellőképpen felháborodik, nevet, agonizál, de a nagy jelenetek végén, ha valaki tényleg meg akarja venni a holmit, megállapodnak valahol a fele ár körül. A játék különös szépségét az adja, hogy a beteljesülésnél, az árus és a vevő is, egyformán boldogok, hogy milyen jó üzletet kötöttek.
Az Éjszakai Piac legkedvesebb részére a hatalmas étterem. Meg kell jegyeznünk, hogy a helyiek állandóan esznek. A világ minden konyhája találkozik itt. Sütnek „igazi” csülköt is, amelyből a magyarok legnagyobb bánatára azonnal kivágják a csontot, a cubákot és a finom bőrt, majd a maradékot egy éles késsel miszlikbe vágják és meglocsolják valami jó erőssel, nehogy véletlenül meg tudjuk enni. Erről a műveletről nem igen akarnak lemondani és a finom cubákot nem adják oda, bárhogy is kérjük. Csak mosolyognak, csóválják a fejüket, és nem akarják elhinni, hogy akadnak olyan elfajzott lelkek, akik tényleg ilyeneket akarnak enni.
Én pitát eszem friss gyümölcssalátával és ezt minden itt töltött esténken megismétlem. A pitát frissem sütik, szeretem ennek a kovásztalan kenyérnek az egyszerű ízét és hagyományos formáját. A központi színpadon gyönyörű thai lányok táncolnak népviseletben, mindez a show része.
2001. február 26 (hétfő)
Chiang Mai
Reggeli után, korai indulással, a Chiang Mai fölé magasodó hegy (1600 m) oldalában az aranytól fényes Doi Suthep templom- és kolostor együtteshez megyünk.
Chiang Mai Thaiföld második legfontosabb városa (Új city) 1292-ben Mengrai király ide helyezte át Chiangraiból a Lanna királyság fővárosát, amikor az északi területet nem tartotta eléggé biztonságosnak.. A várost Észak Rózsájának is nevezik, de szépségét nehéz szavakba önteni.
A várost a burmaiak ellen magas városfal és vizesárok vette körül. Rövid idő alatt számos jelentős Wat épült a területén, és bár Chiangmai Bangkoknál 45ször kisebb, mégis közel ugyanannyi templommal rendelkezik, mint a főváros.
A Doi Suthep kolostorhoz, amely mintegy ezer méteres magasságban épült kanyargós, meredek szerpentin út vezet. Ez a templom együttes igen jelentős Thaiföldön, mert a központi nagy arany chedi Buddha relikviáját őrzi.
A legenda szerint 1390-ben Ku Na király fehér elefántja választotta ki a templom építésének szent helyét. Fehér elefánt csak minden ezer évben egyszer születik, és a ritka, szent állatot csak a király birtokolhatja.
A fehér elefánt hátára egy arany pagodát helyeztek, amely Buddha aranyba foglalt földi maradványát tartalmazta. Az elefánt elindult ChiangMai utcáin, és ahol megállt és trombitált, ott később templomot emeltek. Majd a fehér elefánt elindult Chiang Maiból, a hegyoldalon felfelé, és az emberek követték. Amikor a fehér elefánt felért e tetőre háromszor megfordult maga körül, háromszor trombitált összeesett és meghalt.
(Ahogy elnézem ezt a meredek hegyet, ez nem is csoda!) Ezen a helyen épült fel az aranytól csillogó Doi Suthep temploma, a kis fehér elefánt emlékét egy szép márványszobor őrzi.
Amikor kinyitották az ereklyetartót, látták, hogy a kis arany tokban a szent relikvia magától kettévált. A nagyobbik részt helyezték el a Doi Suthep arany chedijében, a másik kisebb relikvia Chiang Mai templomában a Wat Phra Singben van, az arany chedi alatt két méter mélyen a földbe rejtve...
Doi Suthep temploma ma is megszentelt zarándokhely, ahova minden thainak életében legalább egyszer el kell zarándokolnia. A kolostorhoz 300 lépcső vezet, két oldalán végig színes, fajansz Naga (sárkánykígyó) fut végig. Ez a magasság kb. 16-18 emeletnek felel meg, mi azonban a felvonót választjuk legalábbis felfelé. A templom teraszáról páratlan kilátás nyílik a városra, amelynek élvezete most elmarad, mert sajnos hatalmas pára borítja a völgyet.
Szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, amikor belépünk a Doi Suthep belső szentélyébe, és szemben találjuk magunkat a páratlan méretű, szépséges aranyozott Chedivel és az azt körülvevő négy káprázatos, csipkés arany ernyővel. A chedi körül sok-sok kisebb aranyozott Buddha szobor emeli még a hely jelentőségét.
Gyönyörűek az imára hívó harangok, amelyet mindannyian önfeledten kongatunk, amikor Niki elmondja, hogy a kongatás szerencsét hoz. A hatalmas bronz korongot háromszor kell megkongatni a fakalapáccsal a szerencséért. Mi is sorban állunk és kongatunk. A mélyhangú kongatásokat az aranyozott szél-harangocskák állandó csilingelése oldja játékos muzsikává.
A MEO törzs még jóval a Doi Suthep fölött lakik a hegyen, 1700 méteres magasságban. A buszból átszállunk két teher tuk-tukra és ismerkedünk a halálfélelemmel. Embertelenül gyorsan hajtanak a fiúk a kanyargós, meredek, útminőség szempontjából még makadámnak sem nevezhető hegyi úton. Vesekő nem marad a helyén! Mégis mindenki élvezi a szokatlan, kalandos utazást. Annyira, hogy senki nem akar a kocsiba, előre, a sofőr mellé beülni, mindenki a platón van és kapaszkodik a felső rúdba, mint régen a „falujárók”.
A MEO törzs tagjai is Tibetből és Dél-Kínából származnak, animisták és ópium termelők. Sokan még a thai nyelvet sem beszélik ezért a Thai kormány tanítókat küld közéjük, és még ingyenes orvosi ellátást is biztosít a részükre. A törzs főnöke még ma is a sámán, aki egyfajta bölcs doktor is egyben.
A Meók poligámok, a menyasszonyért – különösen, ha erős, fiatal és munkabíró komoly árat fizetnek a szülőknek, ezért csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak a többnejűséget. Az egymás közti kereskedelemben az ezüst rudak számítanak a csere eszköznek, bár újabban kedvelik a thai pénzt, sőt még az amerikai dollárt is.
Viseletük színpompás, a gyerekeik gyönyörűek, és újabban igen sokan foglalkoznak népművészeti tárgyak készítésével. Örvendetes, hogy ősi mesterségek új virágkorukat élik, de sajnos ezek a tárgyak egyre inkább elveszítik művészi jelentőségüket. Ipari méretben készülnek, így természetszerűleg tömegcikké válnak a globalizáció törvényének megfelelően.
Biztosan maradtak még eredeti tárgyak is – bíztatom magam, és már majdnem megveszek egy valóban gyönyörű és meglehetősen nehéz teakfa-faragást, amikor Niki (még időben) kiüti a kezemből a szerencsét hozó, hét elefántot ábrázoló szobrot
„- Tudod, hogy mit veszel?” – kérdezi.
„- Hogyne tudnám, ez egy eredeti, szépen faragott teakfa szobor, nézd meg milyen nehéz, és egy egész elefántcsorda van rajta.”
„- De hiszen ez festett, nehezített, gipsz” – és tényleg az volt.
Én elállok az üzlettől. Niki gyorsan eltűnik, mert az öreg, csont sovány, ópiumtól csupa ránc MEO asszony már kezdi őt átkozni és a thai-ok nagyon babonásak. Minden esetre úgy gondolják, hogy ha nem hallják, nem is fog az átok.
A falu tetején van az „édenkert” tele gyönyörű virágokkal, többek között pipaccsal, ópiummal, amelyet büszkén mutogatnak. Ez a virágoskert a falu közös tulajdona. Lefelé jövet alaposan bevásárolunk, hegyi teákat, kézimunkákat, kinek mi tetszik. Még ellenállunk a MEO hölgyek legutolsó rohamának, miközben már fent ülünk a kocsi platóján. A teher tuk-tuk lefelé sem megy kíméletsebben, de mi jól megkapaszkodunk, és nagyokat nevetünk kínunkban.
Egy nagyon szép kínai étteremben ebédelünk. Kicsit sok már a kínai és thai étel, néha szeretnénk egy kis krumplit, és ha lehetne egy kis rántott husit is enni – de erre még gondolni sem illik.
Délután Chiang Mai templomait látogatjuk meg.
Először a Wat Phra Sing templom és kolostor együttesbe megyünk, ez Chiang Mai legnagyobb temploma, építését 1345-ben kezdték el. A wihan (a gyülekező hely) falait gyönyörű mural képek ékesítik, amelyek az egykori mindennapi életet, utcaképeket jelenítik meg. A színek és formák még ma is káprázatosak, a képek pedig azt mutatják, hogy a sziámiak mindig is nagyon tudtak élni.
A templomok homlokzatát gazdag fafaragás díszíti, az aranyozott cho-fa, a „levegő íze” amely a szépen ívelt, többlépcsős pagodaszerű tetőt befejezi, itt Lanna stílusban készült. Inkább hattyúra, mint Garudára (tűzmadár) emlékeztet.
Leülünk a templom hűvös padlóján, szépen, illedelmesen, ahogy tanultuk, lábunk az ajtó felé, felsőtestünk az oltár felé néz. (Európai ember számára ez jó kényelmetlen pozitúra, és különösen az ezt követő felállást nehéz sikkesen kivitelezni!)
Élvezzük a templom hűvös csendjét, és Niki meditálni tanít bennünket. A Buddhizmusban két titkos és szent szám van, ezek a 9 és a 108.
A meditáció lényege az, hogy tisztítsuk meg szellemünket is, lehetőleg naponta többször is. Szabaduljunk meg, ha csak rövid időre is, gondjainktól és pihentessük a lelkünket.
Ezt a kezdő meditálók legkönnyebben légző gyakorlatok útján érhetik el, először 108-szor úgy vegyünk levegőt, hogy kilégzésnél engedjük ki magunkból a rosszat és tiszta friss levegővel mi magunk is, a testünk és a lelkünk is megújul. (kipróbáltam, működik!)
A kolostor kertjében sáfrányszínű ruhás gyerekek hűsölnek az árnyékban, pihenő idejük van, egy kis délutáni tanítási szünet. Niki próbálja rávenni őket, engedjék meg, hogy lefényképezzük őket. Szégyenlősen vihognak, egymás mögé bújnak, pont úgy, mint a mi kamaszaink.
A templom mögött található a királyi temető, amely a Lanna királyok földi maradványait őrzi. Az elmúlás és a halhatatlanság, a hajdani hatalom és dicsőség találkozik itt, amikor a szépen faragott chedik ormán megcsillan a nyugovóra készülő Nap bíborvörös sugara.
A temető sarkában hatalmas, ős öreg Bhody fa áll, ez Buddha kedvenc fája, ez alatt ülve világosodott meg. A fa magvát Indiából hozták el Buddha tanítványai. Kilenc magot ültettek el, de csak ez az egy fa maradt meg.
A vén fa törzsét sárga muszlinnal tekerik körbe, a fa levelei szív alakúak, a szeretetet jelképezik, a helyiek tisztelettel összegyűjtik a lehullott leveleket, és a párnájukba teszik, hogy szerencsét hozzon.
Mi is gyűjtünk a csodatévő levelekből.
Wat Chedi Luang.
Valaha Chiang Mai legmagasabb épülete volt, a központi torony 88 méter magasba emelkedett és természetesen arannyal volt borítva. Egy földrengés ledöntötte. Niki szerint a végzetes földrengés azért következett be, mert Sziámnak mindig férfi királya volt, csak egyetlen egyszer volt királynője 1545-ben, ekkor jött a földrengés…..
A chedit elefántos párkány veszi körbe, mára csak két elefánt maradt meg eredetiben, a többit restaurálták. A chediben belül titkos járatok vannak, a lefelé vezető út, kazamatákon át a városfalon kívülre vezet. Az egyik burmai támadáskor ezen keresztül menekült el a király és a családja az ellenség elől. A lejárati ajtót látjuk, de sajnos zárva van.
Visszatérünk a szállodánkba, csobbanunk egyet a kellemes uszodában, most még törülközőt is kapunk. Este a szokásos program, Éjszakai Piac, jó kis thai kaja a szokásos népművészeti műsorral és jéghideg Singha sörrel.
2001. február 27 (kedd)
Chiang Mai,
Reggeli után elindulunk a Chiang Dao Elefánt telepre. Egy órás buszozás után igazi, trópusi őserdőbe érkezünk, a kaland a labilis függőhídon kezdődik, amelyen a tériszonyosok, csak igen erős akaraterővel tudnak átkelni.
Jó korán értünk ide, így más csoportokat megelőzve rögtön elefánthátra szállhatunk. Az elefánt-beszállóhely egy bambusz házikó, amely elefánt magasságú. Az elefánt odajön a házikóhoz, a turista meg csak úgy átlép az ülésre. Az elefántok szép sorban jönnek, nem nagyon lehet válogatni, hogy ki melyikre száll. Sajnos a mi elefántunk kicsi, fiatal állat. Szobatársnőm és barátnőm Siklósi Maca, na meg én még egy termetes elefántnak is nehezek lennénk, de ez a kicsi állat teljesen és joggal meg van sértve a súlyunktól. Ennek úgy ad kifejezést, hogy szabályosan veszekszik az idomítójával, trombitálgat, oldalaz, körbe forog, imbolyog a frászt hozza rám és a tériszonyomra.
A kezem görcsöt kap a kapaszkodástól, de néha képes vagyok még élvezni is az elefántogolást a sűrű dzsungelben. Amikor szerencsésen leereszkedik az állat a meredek folyóparton és belegázol a vízbe, kezdek bizakodni abban, hogy megúsztuk. Előttünk lovagoló útitársnőnk, Valló Kati megkérdezni, hogy boldogok-e ezek az elefántok. Én meggyőződéssel válaszolok, azt hiszem, hogy a miénk nem az.
Megnézzük a munkaelefántok bemutatóját. Elbűvöl az állatok ereje és okossága, összedolgozási képességük. Niki azt mondja, hogy az elefánt saját maga választja ki a gondozóját, akivel általában egy életen át együtt maradnak, meg is értik egymást, sokszor még beszéd nélkül is. Az elefánt maga választja ki a kollégáját is, akivel tud és hajlandó is párban dolgozni. Az elefántok vemhessége három évig tart, az ellésnél nőstény elefántok segédkeznek, az ormányukkal segítik az újszülöttet a világra, megható gyengédséggel bánnak a bájos kicsinyekkel.
Az elefánt mindig nagy becsben tartott állat volt Thaiföldön, elefánt díszítette a régi Sziámi zászlót is. Eredetileg háborús célokra képezték ki a harci elefántokat, észak-keleten a munka elefántok még ma is dolgoznak erdei fakitermeléseken.
Ha nem is nagy számban, de még ma is élnek vad elefántok a dzsungelben. Az elefánt vadászat 2-3 hónapot is igénybe vesz. A vad elefántokat szelídített elefántok segítségével fogják be. Lasszót dobnak a vad elefánt lábára és egy fához láncolják, a befogott állat 10-12 napig nem kap sem enni, sem inni, amitől természetesen elég rossz állapotba kerül. Ekkor egy szelídített elefánt melléáll és bevezeti a „kraal-ba” (vastag cölöpökkel bekerített elefánt karám), ahol 2-6 hét alatt betörik. Az erdőirtások és a nehéz munkagépek térhódítása egyre inkább elveszi az elefántok életterét. Nem ritkán látni, még Bangkok utcáin is kolduló elefántokat.
Elbúcsúzunk az elefántoktól, és tutajra szállunk. A bambusz-tutaj csendesen folydogál a kis Taeng folyón, két oldalt az esőerdő hatalmas fái, úgy szegélyezik a partot, mint egy katedrális gótikus oszlopai .
Látunk szép kis cölöpökön álló erdei kunyhókat, egy másik elefánt telepet, sőt egy vízi „mozgó” csónakos üdítő ital árust, aki jéghideg italt, Colát árul.
A szomszédos elefánt telep állatai éppen a vízben vonulnak, hátukon a turistákkal. Ezek a nagy találkozások, tutaj, elefánt ….
Mire kikötünk megérkeznek az „elefántos képek”, amelyet elinduláskor készítettek, kék selyem képkeretben (negatívval együtt!) Nem kell megvenni, de senki nem hagyja ott, ára 200 Bath (kb. 5 dollár). A nagy kirándulás után ránk fér egy jó kis ebéd, szép helyen, szabadtéren, orchideák, hibiszkuszok és színes virágzuhatagú bougenviliák között a remek svédasztalos kínálásnak nem tudunk ellenállni.
Niki azt javasolja a társaságnak, hogy nézzünk meg egy kobra showt a Snake Farmon. Én vonakodva fordítom le a pluszban beiktatott programot, abban a reményben, hogy úgysem akarja senki sem megnézni a csúszómászókat, de legnagyobb meglepetésemre mindenkit érdekel. Egy falusi cirkuszra emlékeztető amfiteátrumba terelnek minket, én nagyon nehezen tudom leküzdeni iszonyomat a rémes hüllőktől, és ezt sajnos a fő kígyó idomár azonnal ki is szúrja. Attól kezdve tudja, hogy kit kell ijesztgetni.
Bár a közhiedelemmel ellentétben a kígyók csak ritkán támadnak meg embert, csak akkor harapnak, ha megzavarják őket. A kobrafélék harapása igen veszélyes és Thaiföldön, a rizsföldeken évente több ezer embert ér kígyómarás. Az ellenméreghez szükséges szérum alapanyagát ezeken a farmokon fejik le a kígyóktól.
A telepen királykobrát, pápaszemes kobrát, maláj viperát és zöldviperát mutatnak be. A produkció, a szuper-mérges „ugró-kígyók” bemutatásával folytatódik. A kígyók főnöke elmondja, hogy miután kinyitja a ládát, nem tudja, hogy hová fog ugrani ez a veszélyes állat. Néha 10-15 métert is ugranak.
(Én teljesen benyaltam ezt a mesét!)
Természetes, hogy a közönség legnagyobb örömére, felém dobta a „kígyót” a hopp-mester, én pedig bemutattam, hogy egy hölgy az én koromban, hogyan tud helyből három métert ugrani – közben persze visítva üvöltöttem. Magánszámom meglehetősen nagy sikert aratott. Később kiderült, hogy a veszélyes kígyó egy 40 centis ronda, barna kötél volt. Még most is szégyellem magam a jelenetért, de nagyon megijedtem.
Amikor már mindenki újra a kígyókat figyelte a porondon, akkor vettem észre, hogy hol is vagyok. Bizony a laza lécekből tákolt nézőtér legtetején voltam, három-négy méteres magasságban. Lenéztem, szédültem. Szerencsére ekkor már újra, véglegesen a kígyók vették át főszerepet a porodon, nyilvánosan mérget fejtek a szerencsétlenektől, én pedig nagyon dicstelenül araszolgattam lefelé, küszködve a tériszonnyal, közben erős fogadalmakat tettem, hogy ide többet csoportot nem hozok. Soha.
A show többit részét a bejárat mellett, a hűvösben ülve töltöttem Nikivel és többi idegenvezetővel, így kimaradtam abból a jelenetből, amikor egyik útitársunk bokszpárbajba keveredett egy kismajommal.
A majom állítólag kiütéssel győzött.
Egy csodaszép orchidea farmra látogattunk. A Thai ország imázs főszereplője az orchidea. 2500 tenyésztett,1300 vadon élő fajtáját ismerik, de az erdőirtások miatt, ma már kizárólag farmokon termesztik. . Az orchidea epifitaként (élősködő) él a fákon, nedvesség szükségletét a levegőből nyeri. Kis üvegekben, hermetikusan lezárva, táptalajon szaporítják. Amikor elfogy a táptalaj, az üveget össze kell törni és a virány a szabadban nő tovább, már ha elég jó a hőmérséklet és a páratartalom.
1950-ben kezdődött az iparszerű termelés, a 90-es évek elején már 80 milliárd US dollár bevételt hozott az országnak. A virágexport legfontosabb piaca: Japán és Amerika.
A virágot 3 külső és 3 belső lepellevél alkotja, sok színben és változatos formában láthatjuk. A kis virágokat 14-18 karátos arannyal és egy különleges lakkal borítják be, valósághű ékszert a farmon árusítják, „certifikáttal” együtt. Nagyon szép, értékes, a helyre jellemző, különleges és maradandó emlék, ajándék.
Hazafelé az úton közkívánatra megállunk egy szellemház árusító telephely mellet. Ezek a kedves, díszes kis házak nem a thai kerti törpéké, hanem Phra Plumnak, a ház istenének épültek. A szellemházat mindig emelvényen állítják fel, napos helyen és a lakók naponta helyeznek el felajánlásokat, ajándékokat, rizst, gyümölcsöt, jázmin koszorút, füstölőt, kis faragott állatokat, sőt aprópénzt is a szellemház körüli kis teraszon.
Többen szeretnének hazavinni szellemházat, a szomszédok biztosan megcsodálnák, de túl nagy, túl nehéz, túl drága. A Nap már éppen nyugszik, vörös fénye vakítóan táncol a színes üvegmozaikokon.
Még meglátogatunk egy falusi templomot és egy helyi piacot is, ahol kipróbáljuk, hogy milyen a friss kókusztej. Én nagyon szeretem, és remélem, hogy útitársaim is megbarátkoztak szokatlan ízével. A piac igazi élmény, sok ismerős, de még több ismeretlen zöldséggel és gyümölccsel találkozunk. A kis sózott halakat nem nagyon látjuk, mert ellepték őket a legyek, a friss húsok felett színes papírcsíkokkal díszített ventilátor kergeti azokat, akik nem kaptak helyet a sózott halakon. Kapható frissensült sáska, lódarázs és egyéb finom ízeltlábú. Szembetűnők a két nép tisztaságról alkotott fogalma, a mi Köjálunk egy perc alatt zárná be az egészet.
A buszban mindenki kezet mos Hi-Gi kendőkkel és folyékony fertőtlenítővel.
Csak remélni tudjuk, hogy a mi szállodánk nem itt vásárol alapanyagot.
Az Éjszakai Piac előtt még természetesen úszunk egyet, majd teher tuk-tuk-ra szállunk és elmegyünk a helyi Central Áruház bevásárló központba, itt nagyon jó minőségű holmikat lehet kapni, nagy szatyrokkal térünk vissza a „bázisra”, amely nem más, mint az Éjszakai Piac nagy szabadtéri színpados étterme.
Így harmadik este, már inkább csak hallgatjuk, mint nézzük a nem túl változatos, de nagyon kedves műsort. Néha úgy érzem, mintha a „Boci-boci-tarka” lassított dallamára hajladoznának a szépséges, pompás ruházatú, baba-szerű, karcsú, kecses Thai lányok.
Jókat eszünk – én változatlanul foghagymás pitát, friss gyümölccsel, mézédes ananásszal, mangóval és dinnyével – mindenki vicceket mesél, nagyokat nevetünk, isszuk a Singhát, és korán elmegyünk csomagolni, mert holnap nagy út vár ránk.
2001. február 28 (szerda)
Chiang Mai, Bangkok
Reggeli után a csomagjainkkal együtt buszra szállunk és irány a kézművesek utcája. Ebben a hosszú utcában szinte minden kézműves mesterség megtalálható, természetesen bemutató teremmel és vásárlási lehetőséggel együtt.
Először a selyem készítését nézzük meg.
Kis szita-szerű tálon mutatják a kis fehér petéket, amelyek lassan hernyóvá alakulnak, ez a hernyó rendkívül falánk, eperlevekkel táplálkozik, éjjel nappal eszik, ezért viszonylag gyorsan megnő, majd bebábozódik. Ekkor termeli az értékes selyemszálat. A bábot sajnos meg kell ölni, ahhoz, hogy a selyemszálat lefejthessék róla. A bábokat forró vízben főzik, és a selyemszálat egyszerűen legombolyítják róla. Ezután következik néhány finomítási és festési eljárás, majd attól függően, hogy milyen vastagságú selyem-szövetet akarnak készíteni egy- két, vagy több szálat sodornak össze és dolgoznak fel a kézi szövőszékeken. A vetülék szál színe és vastagsága a kelme másik meghatározója.
A thai tisztaselyem inkább „noppos”, santung szövetre emlékeztető anyag, ellentétben a kínai selyemmel, amelynek tapintása hűvös és síkos. A kézi szövés nagyon fáradságos munka, egy szövőlány egy nap alatt kb. 8-10 méter anyagot készít el. A szövöde egy oldal nyitott, fedett udvarban van, nagy a hőség és nagy a zaj.
Szinte fellélegzünk, amikor beterelnek a gyönyörű légkondicionált mintaterembe, ahol káprázatos szépségű selymeket, nyakkendőket, párnákat és kendőket látunk. Sajnos ezek ára nagyságrendekkel haladja meg az Éjszakai Piac (bóvli) kínálatát, de az áru olyan szép és különleges, hogy csak kevesen ússzuk meg vásárlás nélkül.
Következő utunk a kasmíri kézi csomózású, selyem perzsaszőnyeg bemutató terembe vezet. A tulajdonos talán még a szőnyegeinél is szebb, archaikus arcmetszésű, magas, elegáns és valószínűleg kő-gazdag úr, neve: Mr. Juszuf. Elhelyezkedünk a kényelmes, süppedő üléseken, rendkívül finom teát kapunk – tejjel, ahogy illik, és kezdődik show.
Egy szőnyegnek először mindig a hátoldalát kell megvizsgálni, mert ott láthatjuk, hogy egy négyzetcentire hány csomó esik. Minél sűrűbb a csomózás, annál drágább a szőnyeg. A gyönyörű színű zöld, rózsaszín kétszer háromméteres szőnyeg minden pillanatban más színűnek látszik, ahogy a gyakorlott segédek forgatják a fényben.
A szépséges tulaj mindössze kétszáz év garanciát ad a szőnyegeire és elmondja, hogy a szőnyeg a használattól csak még szebbé válik. Nem árt neki semmi, bátran lehet cipővel rálépni és legnagyobb döbbenetünkre egy többágú hegyes, vaskaparóval nekiesik a szőnyegcsodának, és annak valóban nem lesz semmi baja. Ez a csodálatos alkotás három ember egy évi kemény munkájának eredménye. Ehhez képest az ára igazán nem is olyan magas, kétezer dollár. (Csak az a vám ne lenne!). A szőnyeget a segédek egészen kicsire összehajtogatják, egy sporttáskába belefér az egész.
A főnök, amilyen szép ember, olyan jó pszihológus is. Rögtön kiszúrja, hogy kik az ő emberei (vevői) és ellenállhatatlan modorával a későbbiekben, már csak nekik adja műsort. Nem is tudnak ellenállni.
Az ártárgyalás igazi népszínmű, amelyet az „úri közönség” teázva élvez.
Egyik útitársunk előadja a „hattyú halálát”, „katasztrófa” – kiálltja az ár hallatán, a tulaj finoman mosolyog, és illendően enged is árból.
Megvan a szőnyeg, igazi szép skalp, örök emlék, kétszáz éves garanciával!
Amikor a szépséges ember egy lenyűgöző, pasztell-színű, selyem vékonyságú, kasmír kendővel közelít felénk, szobatársnőmmel, Macával menekülőre fogjuk a dolgot, mert, ha ott maradunk, akár csak egy percig is, egészen biztosan megvesszük a holmit.(Azért még fél füllel hallom az „induló árat”, száz dollár, na ennyit úgysem tennénk a nyakunkba! Vagy ki tudja?……)
A következő mesterség a drágakőcsiszolás. Ez is egy jó szakma. Először megnézzük a zafír és rubin bányászatát bemutató rövidfilmet, majd a műhelylátogatás után bemegyünk a mintaterembe. Ez a világ legnagyobb méretű ékszerboltja.
Óriási személyzettel dolgoznak, ahogy bemegyünk, szinte mindenki mellé szegődik egy kísérő (eladó) – aki a látogató (lehetséges vásárló) szeme rebbenéséből kitalálja, hogy mi tetszik neki, és azt az ékszert a terem minden sarkába egy kis bársony párnácskán hurcolja utána. Jó módszer, mert mindig az első ötlet a legjobb!
Előbb-utóbb mindenki elcsábul egy kis emlékre.
Van itt olcsóbb áru is, igazi zafír és rubin ezüstbe foglalva. A kő, a rubin a zafír és a smaragd káprázatosan szép, mélytüzű és mesterien csiszolt, valódiságát az ISO 9002, na meg az államilag garantált „certifikát” is igazolja, és ezüstbe foglalva nem is olyan drága, legtöbben ezeket vásárolják. Elfogadjuk az üdítőt, a sört, a kávét pihenünk egy keveset és irány a következő műhely.
Ernyőfestés.
A papír-ernyő teljesen „bió” módszerrel készült, egy trópusi fának a termését vízbe áztatják, majd fakalapácsokkal összezúzzák, végül ezt a zúzott pépet is ismét vízbe rakják. A sűrű vízből szitával kimerik az anyagot és a továbbiakban az egész trutyit a Napon szárítják, és az eredmény egy pergamenszerű, vízhatlan anyag, amely a papírernyők alapanyaga. Az ernyő váza bambuszból készül, majd mintát festenek rá.
A festők igazi művészek, kis ártábla mutatja az áraikat, és a szerint lehet tőlük különféle motívumokat rendelni. Sokan a fényképezőgép tokjára, a videó táskájára, a nyakba akasztós pénztárcára festetnek örök emléket, egy-egy elefántot a bambusz erdőben, vagy pillangót, orchideát, kinek mi tetszik, mindössze egy-két dollárért. Lehet teljesen egyéni, névre szóló pólót is festetni, ez különösen a nagyméretű útitársak körében népszerű.
Az igazi szenzáció, amire azonnal egybegyűlik az egész csoport, mégis csak a nélkülözhetetlen, bambuszból készült kis hátvakaró. Igazán csinos darab, akár ajándékba, akár – viszketős hátúaknak – saját használatra vesszük. A hátvakarónak fix ára van: 15 Baht (ez valamivel kevesebb, mint fél dollár!)
Az egész csoport bejelenti, hogy szándékában áll legalább egy, de néhány családnál akár két hátvakarót is venni. Az alku tárgya tehát: 20 db hátvakaró, 10 Baht per darab.
Szószólónk, az alku nagymesternője ismét előadja a „hattyú halálával egybekötött – katasztrófa! -” című hősi éneket, de sajnos ez itt nem vezet eredményre. A thai hölgy, a vakarók tulajdonosa, néha nem nagyon tudja a röhögését visszafojtani.
Ezért elfordul tőlünk, és nem veszi észre, hogy éppen bele röhög a felvételre állított videó kamerába, ezen aztán mi is tovább röhögünk a buszban, amikor visszaforgatjuk a jelenetet.
Mindenesetre a kemény üzletasszony nem enged a hátvakaró fixárából, úgy látszik ez a szerszám valószínűleg tényleg ennyibe kerül! Ezért kis csapunk hátvakaró nélkül marad, és a továbbiakban már nem is találkozunk soha többé ilyen kiváló, nagyszerű szerszámmal.
Lakkfestés.
A lakkot egy trópusi, fekete lakk-fa nedvéből nyerik. Olyan módszerrel csapolják a fát, mint a kaucsukfát, kérgét bemetszik és a fa nedvezni kezd, ezt a nedvet kis edényben összegyűjtik. A faragott tárgyakat, akár dísztárgyak, akár használati tárgyak, tizenötször lakkozzák, és minden lakkozás után különféle eljárásokkal szárítják. Mire elkészül a lakkozott tárgy, ellenáll a hőnek – még a tűznek is, vízhatlan és fényes lesz.
Különböző módokon díszítik, festéssel, bekarcolással, arannyal, aranyfüsttel, gyöngyház kagylóval, de a legérdekesebb az összetört tojáshéja, amely különös szépséget ad a tárgynak. Most kezdenek rájönni a kedves útitársak, hogy miért javasoltam, még elutazás előtt az ismertetőben, hogy jöjjenek félig rakott bőröndökkel.
Következő utunk a fafaragókhoz vezet.
Itt lehet rendelni komplett szobabútorokat, ülő-garnitúrákat, szobrokat és egyéb más dísztárgyakat. A szállítás nem gond, mindent elintéznek. A gazdag faragások itt teakfából és rózsafából készülnek, legnépszerűbb motívum természetesen itt is az elefánt.
A Novotel szálló éttermében eszünk egy remek ebédet és még időben elérjük a Chiangmai repülőtéren a Bangkoki járatot. Elbúcsúzunk északi túránk idegenvezetőjétől, Nikitől, akitől nagyon sokat tanultunk, és igazán rövid, 50 perces repülés után simán leszállunk Bangkokban.
Bangkoki idegenvezetőnk, Mr. Piák már vár bennünket, továbbá várnak a gyönyörű indiai kislányok, akik orchidea koszorút akasztanak az érkező vendégek nyakába, és biztonság kedvéért a jelenetet mindjárt le is fényképezik. (A fotó természetesen már másnap, a szálló reggeliző termében, a szokásos árért eladó)
Irány a Mandarin Hotel, engem vár a helyi utazási iroda – egy vacsorára, a többieknek ezért szabad programjuk van. Az iroda olyan szép helyre visz vacsorázni, a Chao Phraya folyó partjára, a River Side Citybe, hogy rögtön eldöntöm, ide visszajövünk – maszekban – programon kívül, a csapattal is.
2001. március 1 (csütörtök)
Bangkok, Úszó Piac
Nagyon korán indulunk, a Damnoen Saduakra, az Úszó Piacra, amely legalább 100 kilométerre, délnyugatra van Bangkoktól. A bangkoki csúcsforgalom elég nagy, de mi viszonylag gyorsan kijutunk a városból. Nagyon nehéz megszokni, hogy itt mindenki a „másik oldalon” közlekedik, illetve állandóan szemben jön. Útközben só lepárló telepek mellett megyünk el, a tengervízből párolják a sót és az út mellett kis csomagokban, és nagy zsákokban árusítják.
Először egy kókuszültetvény mellett állunk meg, itt a kókuszpálma virágából, ősi módszerrel cukrot főznek. A kókusz minden részét felhasználják, a dió héjával tüzelnek, amikor a cukrot párologtatással sűrítik. A kókuszcukor mézédes, barna színű, egy kicsit a mi krumpli cukrunkra emlékeztet az íze. Szívesen nassolok belőle, de tele pofával, nem könnyű tolmácsolni. Kicsit belemarkolnék, de sajnos ragad is. A kis kókuszültetvényhez egy még kisebb orchideafarm is tartozik – de meg sem közelíti, azt a kertet, ahol mi jártunk, továbbá van itt egy ajándék áruda is, hihetetlen mennyiségű „gagyival”, ezért mindenkit lebeszélek arról, hogy itt töltsük el az időnket, irány az úszó piac.
Most szállunk utoljára „hosszúfarkú csónak”-ba, a teherautó motorokkal felspécizett járművek itt is hihetetlen gyorsasággal, óriási kunsztokat téve közlekednek úgy, hogy a csónak utasait lehetőleg a frász törje ki. Néhányan csurom vizesek lesznek, a csatorna vize pedig nem nagyon tiszta.
A víz gyorsan megszárad, de mi lesz a kosszal?
Itt láthatjuk a híres vízi életmódot a klongokon (csatornákon).
A házak sokszor az üzletet is tartalmazzák, a mini szupermarketet, a vízi benzinkutat. A házak sarkában gyakran láthatjuk a már ismert szellem házakat.
A kis lapos csónakokban, a vendorokban itt főleg thai hölgyek ülnek, és ügyesen eveznek a tömegben, hagyományos, indigó kék parasztblúzukban és a jellegzetes sisakszerű szalmakalapjukban. A csónakból árulják termékeiket, a friss gyümölcsöt, a zöldséget és a turistáknak szóló emléktárgyakat. Nagyon ügyesen eveznek a csónakosok, egyszer sem fordul elő ütközés. Láthatunk úszó konyhákat is, a csónakban parányi tűzhelyen sül a hús, pirulnak a halak, a rákok, fő a leves, rotyog a rizs, még palacsintát is sütnek.
Az Úszó Piac három részből áll, a legnagyobb a Ton Khem, ezen folyik a kereskedelem, a párhuzamos csatornán van a Hia Kui, amely fával fedett hatalmas csarnok, ahol a turisták részére árusítnak emléktárgyakat, olcsó ruhaneműket és tigris-balzsamot minden mennyiségben. A Khun Phitak a piac hátsó udvara, itt van a legkisebb tömeg, itt is hagyományos emléktárgyakat árusítanak.
Az Úszó Piac „porát” egy hatalmas szuvenír árusító üzletközpontban moshatjuk le, itt találunk igényeinknek megfelelő toalettet, és persze lehet vásárolni is. (Mindhalálig shopping….!) Rövid pihenő után a Rose Gardenbe, Thai Kulturális Központba megyünk, ahol remek svédasztalos ebéd vár. A mindenkor gazdag, friss gyümölcsválaszték itt még rózsa-almával is kiegészül, amely egészen különleges csemege.
Ebéd után az amfiteátrumba vonulunk, hogy megnézzük a műsort. A lépcsőzetesen kialakított nézőtér minden pontjáról jól lehet látni, de mi ehhez képest is kiváló helyen, elől és középen ülünk. A műsor kezdete előtt jégbehűtött hófehér frottír kendőt hoznak, keze mosni és felfrissülni. Jól esik.
A show nagy bevonulással kezdődik, még elefánt is van a menetben. A jelenet a fiatal férfiak szerzetessé avatását mutatja be. Az aranykörmök tánca észak Thaiföldi eredetű. A kecses lányok kézmozdulatai köszöntést, üdvözlést fejeznek ki.
Következik egy kis ízelítő a Thai bokszból, amelyet rituális szertartások kísérnek, és amely rendkívül népszerű Thaiföldön. Itt minden ütés megengedett, lehet harcolni könyökkel, kézzel, lábbal, térddel. Ez a sport magas fokú képzettséget, ügyességet és erőnlétet követel meg. Amikor úgy „élesben játszák”, bizony nem merném megnézni!
Egy észak-keleti tánc a vendég köszöntését tolmácsolja, miközben jó szerencsét kíván, ezt követi a Kardtánc, amelynek történelmi hagyománya van, a harcot egy férfi és nő vívja egymással. A koreográfia szerint itt a nő győz!
A Bambusz botok tánca, szintén északi eredetű, régen általában telihold idején táncolták, igen nagy gyakorlatot és ügyességet kíván, mert a bambuszbotok bizony nagyot tudnak ütni annak a táncosnak a bokáján, aki téveszt.
Következik egy Thai esküvői szertartás, amely igen célratörőnek tűnik, mert a jegyespár eleve fekve esküszik. Fülbemászó a zene, parádésak a jelmezek, az esküvőn felvonul a falu, a rokonság és a barátok, mindenki szép ajándékot hoz az ifjú párnak. Az esemény vége, persze hatalmas össztánc.
A záró számhoz, a Kalához a lányok és fiúk táncba hívják a közönséget egy színes sál segítségével. Ez a tánc Thaiföld déli részéről ered és a kókuszdió felhasználásának fontosságát jelképezi. A zene ritmusát a kókuszdió héjának összeütögetésével adják.
A bájos műsor, egy rövid shopping és pénzváltás után buszra szállunk és visszamegyünk Bangkokba.
A Mandarin Hotel uszodájának karbantartói nem kifejezetten tisztaságmániásak, de a csoport azért majdnem teljes létszámban csobban egyet a fárasztó nap után. A víz langyos, jól oldja a fáradságot és csodás frissen csavart mézédes narancslét iszunk hozzá.
Este hétkor öt darab tuk-tukkal, előre kialkudott tarifával a Riverside City-be megyünk, a Chao Phraya folyó partjára, ahol korábban vacsoráztam. Hangulatos kis szabadtéri étterembe érkezünk. Kellemes szél fúj a folyó felől, a Chao Phrayán óriási az esti forgalom, kivilágított bárkák, nagy vacsorázó hajók, átkelő kompok és kis csónakok közlekednek nagy tömegben. A háttérben két szép thai lány lassított mozdulatokkal szitáron játszik, a közönség néha udvariasan tapsol.
Jó kis kajákat, hozzá frissen csavart mandarinlét és Singha sört rendelünk, nagyokat nevetünk, remekül érezzük magunkat, amikor egyszer csak, váratlanul műsor kezdődik. Tőlünk fél méterre van a színpad, klasszikus thai táncokat, khon és lakhon táncokat adnak elő, jeleneteket a Ramakien eposzból, csodálatosan gazdag és szép jelmezekben. Hanuman, a fehér majom tábornok egy kis sellő lányt készül elcsábítani, de közben a majom úr lejön a színpadról, és a közönség hölgytagjainak is hevesen udvarol.
A khon táncosok álarcot viselnek, amiben állatszörny, vagy démonfigurák kapnak szerepet. A lakhon táncosok nem használnak álarcot, csak díszes ruhákat hordanak. Fejükön aranyszínű brokáttal, vagy vékony lemezzel bevont, csúcsos süveget viselnek, és nagy szerep jut a fürgén mozgó, hátrahajtott újjak kifejező képességének.
Majdnem megőrülünk, hogy nem készültünk fényképezőgéppel, videóval, csak úgy eljöttünk, hiába ölelget ez a gyönyörű majom a hófehér álarcával, sohasem fogjuk megörökíteni. A záró táncban itt is felkérik a közönséget a bájos, kecses táncos lányok, miután a legelső sorban ülünk, mi is táncra perdülünk. Bálint barátom már hihetetlen eleganciával „dobja be” a Chompupan majom-figurát, összes lába és keze mindenfelé be van hajlítva, fél lábon illeg-billeg a kör közepén. Az őt felkérő (a gyönyörű, de egyben fegyelmezett) kislány majdnem megpukkad a röhögéstő. Persze mi is.
Ekkor határozzuk el, hogy ide még visszajövünk, fizetéskor rögtön le is foglaljuk ugyanezt az asztalt!
Visszafelé jobban sikerül a közös ártárgyalás a pilótákkal, és olcsóbb a tuk-tuk vitel díja. A hívatásos, városi kamikázék úgy száguldoznak ezekkel a motoros riksákkal, mint a villám. Korán kell lepihenni, mert holnap jön az egyik legnehezebb nap. A nagy templomtúra.
2001. március 2 (péntek)
Bangkok- Templom túra
Reggeli után, felkeressük a Wat Traimitben az 5,5 tonnás színarany Buddhát. A szobrot a 13. Században a burmaiak támadása elől gipszbe burkolva elrejtettek és csak 1953-ban találtak meg. Ez a Világ legnagyobb tömör aranyból készült szobra.
A templom előtt, az udvarban földig érő léggyökerű Banyao fa áll, amikor a léggyökér eléri a földet, föld-gyökeret ereszt a fa és egy új „kis-banyao” fa nő ki belőle. A szentként tisztelt fáról aranysárga és sáfrányszínű muszlin szalagok és más vallási díszek lógnak a tisztelet jeleként.
A wihanban kínai temetés van. A kínaiak elhamvasztják halottaikat, és a hamvakat eltemetik, emlékükre síremléket állítanak. Thai temető nincs! Az ő halottakkal kapcsolatos eljárásuk számunkra kicsit morbidnak tűnik. Ha egy családtag meghal, 7 nap- 7 éjszaka a lakáson gyászolják.
A halottat különféle vegyszerekkel „tartósítják”, majd a templomban elbúcsúztatják és elhamvasztják. A hamvakat a hozzátartozók ismét csak hazaviszik és néhány évig otthon őrzik. Majd egy egyházi szertartás keretében elbocsátják, vagy a földnek, vagy a víznek adják a hamvakat és a továbbiakban az elhunyt emléke a lelkekben él tovább.
Ezután a Királyi Palotába látogatunk, amely a legimpozánsabb, színarannyal ékesített templom együttes. Építését 1783-ban kezdte el I. Rama király a Chakkri dinasztia megalapítója, amikor félve a burmaiak újabb támadásától, a fővárost Thonburiból a Chao Phraya folyó keleti oldalára helyezte át és Krung Thepnek, az Angyalok Városának nevezte el.
A Királyi Palota területe több, mint kétszázezer négyzetméter, négy oldalon magas fehér fal határolja, amely közel két kilométer hosszú. Amikor átesünk a „ruha ellenőrzésen” – itt szigorúak megkövetelik az elegáns öltözetet, a kapun belül az ősi Sziám derűs mesevilága fogad. A kapukat hatalmas, színes, csillogó cserépruhába öltöztetett óriások, a hat méter magas Yakhsasok őrzik. Felmegyünk a felső teraszra, itt van a leghatalmasabb aranyozott chedi, régi uralkodó földi maradványainak emlékhelye.
Az arany chedit csillogó, színes tükrökkel kirakott 112 db Garuda (Hindu mitológiából eredő tűzmadár) veszi körül, kezükben kígyót tartanak. Káprázatosak az arannyal bevont mitológiai figurák, a Ramakien eposz szereplői, a félig asszony, félig oroszlántestű és a félig madár, félig férfi felsőtestű figurák, az Apsonsik és a Kinnarik.
A teraszon található Angkor Wat (Kambodzsa) templomának makettja és sok-sok gyönyörű bronz elefánt szobor. Ezek valaha a Chakri királyok kedvenc állatai voltak. Ki van írva, hogy szigorúan tilos megsimogatni a fejüket. De ez a simogatás a legenda szerint szerencsét hoz, a bronzelefántok feje már fényes aranyszínű a sok simogatástól. Mi is simítunk rajta egyet.
Minden legenda és misztikum a Smaragd Buddhát szolgálja. Őt védik a gonosztól a kínai eredetű kapuőrző óriás szobrok, a démonok, a szent majmok és az óriások, továbbá a rendkívül magas küszöbök (Bai Semas – megszentelt kövekből készült, nem engedi át a gonosz szellemeket).
Sajnos a tömeg hatalmas és egyre melegebb lesz az idő is. Sietni kell, mert délután -jobban mondva déli 12 óra után, a területen minden templom bezár. Megcsodáljuk a Királyi könyvtár, a Mondop kívülről is arannyal burkolt falát, itt őrzik a legszentebb tekercseket, belülről nem látogatható.
A Wat Phra Kheo-ban végre megtekintjük a Chakri dinasztia szent talizmánját, a híres Smaragd Buddhát, amelyet évente három alkalommal, évszakonként maga a király öltöztet.
A szobor pontos korát nem ismerjük, a krónikák először 1436-ban említik. Ekkor Chiang Raiban, egy régi chedi belsejében, bevakolva, aranyfóliába burkolva őrizték. Egy szörnyű erejű vihar megrongálta a chedit és a kis nefrit figura láthatóvá vált. Chiang Mai uralkodója Lampangba vitte. Már ekkor misztikus, csodatévő erőt tulajdonítottak neki. Bankokban először a Chao Phraya (a Nagy folyó) túloldalán, a Wat Arúnban, a Felkelő Hajnalpír templomában „lakott”. Jelenlegi helyét I. Rama király építtette 1785-ben.
Thaiföld legszentebbnek tartott ereklyéje olyan magasan van, hogy szinte nem is látjuk a szépségét. A lépcsőzetes oltáron a sok Buddha szobor mellett elhelyezett arany és ezüst díszfák maláj hercegek hódolati ajándékai. A templom falain Buddha életéből ábrázolt jeleneteket láthatunk. Az ajtókon a gyöngyház berakásos intarziák kétszáz évesek, még I. Ráma király készítette őket.
A hely hangulata egészen magával ragadó, a hívők tömegesen imádkoznak, szenteltvízbe mártott lótuszvirággal ütögetik a saját fejüket, áldást kérve magukra. Ezt én is kipróbálom, a víz minden esetre áldottan hűsíti a fejemet.
Közben arra gondolok mennyi kincs lehet még itt elásva, befalazva, begipszelve, és vajon előkerül-e valaha is?
A templom belső falán, a freskókon a Ramakien eposz jeleneteit láthatjuk ( A Ramakien rövid története: Rámát, az Ayuthaya trón várományosát, mostohaanyja intrikája nyomán 14 évre száműzik az udvarból. Felesége Sita és testvére Lakshman elkísérik az erdő mélyére. Tosakan, a démonkirály elrabolja Sitát és magával viszi hazájába, Longka-ra ( SriLanka), hogy feleségül vegye. A testvérek üldözőbe veszik. Hanuman, a fehér majom-tábornok önkéntesen felajánlja segítségét és segítő társaival, két majom-királlyal, - Sukrip és Chompupan – majom-harcosaival legyőzik Tosakant és démon seregét. A majom hadsereg kövekből hidat épít a tengeren, így kelnek át a vízen. Tosakan harcol Rama ellen, de Rama győzedelmeskedik, visszaszerzi szerelmét, Sitát és királyként visszatérnek Ayodhyaba. )
A Ramakien eposz szereplői megjelennek a templom díszítő elemei között, különösen az Óriások, Tosakan és démon katonái, illetve Hanuman a fehér majom-isten ( aki a Szél-isten fia) ábrázolásával.
Ez után a WAT PO ősi egészségügyi egyetem és kolostor együttesben felkeressük a 46,5 méter hosszú, 15 méter magas fekvő, vagy alvó aranyozott Buddhát, aki ebben a pózban tér meg a Nirvánába.
Pénzadományért obulusokat kapunk és a fal mellett álló ötven perselybe egyenként dobjuk be a kis fémérméket, miközben áldást és jókívánságokat kérünk szeretteinknek, na meg egy kicsit magunknak is. A kis fémpénzek meglehetősen nagy zajjal esnek a perselybe, bebiztosítva, hogy az isten meghallja imánkat.
A templom együttesben több kisebb wihan is található, ezek külső udvarra nyíló oszlopcsarnokában 20 rishi és bikkhu (szent ember) szobra áll, továbbá 394 aranyozott Buddha szobor, az adományozó nevének feltüntetésével, sorakozik.
A nyugati wihan előtt hindu eredetű, kultikus lingam szentély magasodik, amelyhez a gyermekre vágyó asszonyok, és házaspárok zarándokolnak. A férfiúi teremtőerő ősi szimbólumát négy, T alakban elhelyezkedő chedi veszi körül. A színes fajanszvirágokkal borított chedik az első Ráma királyoknak állítanak emléket. A negyedik, a kék színű fényes chedi építése IV. Rámához, Mongkut király nevéhez fűződik.
A közeli masszázs pavilonban egyetemi szinten tanítják a klasszikus thai masszírozást. 10 -20 Bahtért a gyakorlott masszőrök rögtön felfrissítik fáradt csapatunkat. Szívesen befeküdnék egy hosszabb masszázsra a hívogató hűvösbe, de nincs idő.
Ez a túra is egy hatalmas drágakőcsiszoló műhelyben végződik. Már nem akarjuk megnézni a vetítést. A műhelyt sem. Rohanunk kezet mosni, élvezzük a légkondicionálást a „welcome drinket” és megpróbálunk ellenállni a hihetetlenül szép ékszerek csábításának.
A Mandarin hotelbe visszatérve, futva rohanunk az uszodába, a kellemes langyos víz oldja a fáradságunkat. Rengeteget iszunk és ez így helyes, mert sok folyadékot vesztettünk.
Este a Silom Village-be megyünk, thai vacsorát eszünk és klasszikus thai táncokat nézünk meg. Az vacsora finom, a tánc szép, az asztal alacsony, a lábunkat egy kis mélyedésbe gyömöszöljük, a pincérek térden csúszva szolgálják fel az ételt és az italt. Thai leves, thai csirke, thai hal, thai rizs és hozzá méregerős ízesítő.
A legjobb a My thai koktél, persze ezért külön fizetni kell, de nagyon jól esik. Sajnos tele van darált jéggel, és ezt későn veszem észre. Másnapra el is megy a hangom. Ezért nem ettem otthon hetekig fagyit?
A kultúra után egy egészen undorító sex-showt nézünk meg, hogy legyen min megbotránkozni. Bangkokban ez egy „kötelező” túra.
A helyi irodák szervezetten viszik ilyen helyekre (is) azt ezt igénylő turistákat. Egy elegánsnak kinéző épület földszintjén van a tömött, füstös, szokásos éjszakai fényektől villogó titkos lokál. Az úri közönség nagyon vegyes, van itt pocakos német öregúr, az első sorban ül, majd kiesik a szeme, nem is akarja elhinni, amit lát.
A gyakorlott hölgyek sajnos meglehetősen öregek és nem nagyon szépek. Egyórás műsorukat unottan ledarálják, kiélt arcukon erősen látszik, hogy alig várják, hogy vége legyen. A műsor folytatólagos, mint régen otthon a Híradó mozi műsora.
A közönség feláll és távozik, ha újra ugyanazt látja, persze van, aki „hosszabbít”. Amikor leül a csoport, kimegyek a többi kísérőhöz az előcsarnokba. Úgy várakoznak ott az idegenvezetők, mintha az iskolába beadott gyerekeiket várnák. Külön tanulmány, hogy milyen arccal érkeznek és távoznak a különféle csoportok. Az egész egy „hatósági engedéllyel működő, titkos lebúj”, sex és erotika globalizált, ipari méretekben. Rémes”.
A műsor után a közeli, hírhedt Pat Pong negyedbe megyünk. Itt pontosan olyan szűkek a sikátorok, mint a Chiang Mai Éjszakai Piacon és majdnem pontosan ugyanazt árulják, majdnem pontosan ugyanannyiért. A különbség annyi, hogy itt az utca két oldalán Go -Go bárok vannak és behívó emberek, néha kicsit erőszakosan kínálják a portékájukat. Ahogy belesünk a nyitott ajtón a bárokba, látjuk, hogy a lányok félmeztelenül vonaglanak a lila foszforeszkáló fényben a függőleges, fallikus rudakon. De mára elég is volt az ipari sexből.
Fogunk néhány tuk-tok-ot és sietünk haza aludni, mert holnap is nehéz napunk lesz. Ayuthaya.
2001. március 3. (szombat)
Bangkok, Ayuthaya
Reggeli után észak felé indulunk kis buszunkkal a 70-80 km-re fekvő régi, szép fővárosba, Ayuthayába. A síkságon a rizsföldek egyhangúságát csak egy-egy pálmaliget szakítja meg. A táj inkább sárga, kiszáradt, mint zöld. A száraz évszak végén, a forró évszak kapujában járunk. Thaiföld monszun ország. A monszun arab eredetű szó: évszakot jelent.
A dél-nyugati (nyári) monszun az Indiai Óceán felől érkezik, neki köszönhető az esős évszak, amely júniustól októberig tart. A hűvös, vagy száraz évszak a Közép Ázsiából érkező áramlások hatására alakul ki, novembertől márciusig tart. A két észvak közötti időszakban, a forró évszakban, a szárazföld felmelegszik, alacsony légnyomás keletkezik és az Indiai Óceán felől érkező magas légnyomású, forró, nedves áramlás hatására újra kezdődik a monszun. A monszun ajándéka a rizs, az egészség, a gazdagság és a boldogság jelképe.
A 14. században az északi, Sukhothai királyság területéről a thaiok az egyre gyakoribb háborúskodások és az ezt követő pestisjárványok elől délre, Ayuthayába menekültek. A város kedvező fekvése, a termékeny rizsföldek, a tenger közelsége és a jól hajózható vízi utak biztosították a fejlődés feltételeit.
Ayuthaya meghatározza a thai történelmet, közel 400 éves virágzása alatt 33 király uralkodott. Virágkorában egymillió lakosa volt, élénk kereskedelmet folytatott a szomszédos országokkal, Kínával és Japánnal továbbá a britekkel, a hollandokkal, a franciákkal és a portugálokkal.
A város pompája és gazdagsága felkeltette a burmaiak érdeklődését ezért 1767-ben nagy hadjáratot indítottak ellene, majd elfoglalták, és lerombolták. Ayuthaya romjai ma a Világörökség részét képezik.
Először a Bang Pa-in palotába látogatunk el. A Chakri dinasztia első uralkodói messze esőnek találták Bangkoktól ezért nem fordítottak kellő figyelmet a már csaknem egy évszázada szunnyadó romvárosra.
IV.Ráma, Mongkut király fedezte fel újra, s megkezdte a paloták helyreállítását. A jelenleg látható épületeket a XIX. század végén és a századfordulón emelték Mongkut utódai, V. Rama (Chulalongkorn ) és VI. Rama (Vajiravudh).
Amikor kiszállunk a hűtött buszból, az az érzésünk, hogy egy Martin kemence előterében állunk. Idegenvezetőnk, Piák nem nagyon bíztat minket, bizony itt sokat, nagyon sokat kell gyalogolni. És főleg napon. Most örülök csak igazán, hogy követem az új divatot és van egy csodás, igazi árnyékot adó, teflonbevonatú napernyőm.
A viszonylag közeli mesterséges tó közepén, légiesen könnyű, szinte a vízen lebegő, díszes thai stílusú pavilont látunk, itt pihent a király – valóban királyi pihenőhely. A környező, szépen ápolt kertben zöld elefánt csordát látunk. Itt a bokrokat életnagyságú elefánt formájúra nyírják.
A tavat övező palotákon az olasz reneszánsz és a Viktória korabeli stílus jegyeit figyelhetjük meg. Az egyik gyönyörű palotába bekukucskálunk az ablakon, itt lakott II. Erzsébet néhány évvel ezelőtt. A elénk táruló szalon képe a legkényesebb ízlést is kielégíti.
A másik látványosság a Phiman kínai stílusú pavilon, amelyet Chulalongkorn építtetett. A drága ébenfa, gyöngyházintarziás bútorokat Kínából hozatták. Az épületben még ma is rendeznek fényes, királyi fogadásokat.
A szép kilátást egy magas megfigyelőtoronyból lehet élvezni annak, aki felmászik rá. Ebből a toronyból vizsgálta Mongkut király a csillagokat, saját megfigyelései alapján számította ki az 1868-as napfogyatkozást is. Szomorú történet, hogy a tengerpartra utazott, hogy jobban láthassa az égi eseményt, de útközben megbetegedett és rövidesen meghalt.
A kertben látható bronz és márványszobrok Európából kerültek ide. Meglátogatjuk a szomorú sorsú királyné, Sunanda Kumariratanna emlékszobrát is, aki kiesett a csónakjából és a katonák szemeláttára a vízbe fulladt. A királyi család tagjait ugyanis földi halandó nem érinthette meg.
Talán ez a szomorú esemény is hozzájárult ahhoz, hogy V.Rama (Chulalongkorn), a reformer király eltörölte a rabszolgaság intézményét.
A mesterséges tóban halak és óriásteknősök laknak. Ez önmagában még nem is olyan különös, de ezek a halak hihetetlenül falánkak, kenyeret esznek, verekednek a bedobott veknikért. A nagy teknős pedig megharapta egy kis japán turistalány kezét. Néhány hatalmas nyakán is nagy harapásokat látunk, nem tudjuk, hogy vajon ezek egymást eszik, vagy a nagy teknős vérengzik. Mindenesetre elég szörnyű látvány.
Végigmegyünk a napos, forró úton a buszhoz és jó messzire kell autózni a következő látnivalóhoz. Ayuthaya látnivalói meglehetősen nagy távolságra vannak egymástól.
Wat Panan Choeng.
Ebben a nagyon öreg kolostorban őrzik Thaiföld legnagyobb, 19 méter magas Buddha szobrát. 1344-ben készült, 26 évvel korában, mint hogy Ayuthaya Sziám fővárosa lett. Eredetileg a természetben kívánták elhelyezni a hatalmas szobrot, hogy ne legyen körülötte épület és szépsége már messze földről látható legyen.
A kínai hívők körében különösen népszerű volt ez a Buddha képmás, a védőszentjüknek tekintették és tőle kértek áldást a hosszú hajóutakra, amikor Kínából Sziámba vándoroltak. Az ősi templomot soha nem hagyták el a hívők, időről időre renoválták, a díszítő motívumok más és más történelmi korokat idéznek. A hely emléket állít még egy kínai hercegnő és egy thai herceg szép szerelmi történetének is.
Átkelünk a Chao Phraya folyó hídján és elérjük a régi főváros legszebb templomának romjait, a Wat Yai Chai Mongkhon kolostort. A kolostor kertjében egy fekvő Buddha szobrot látunk, testét sáfrányszínű muszlinnal díszítik.
A templomban buddhista apácák teljesítenek szolgálatot, ruhájuk fehér, fejüket, a férfiakéhoz hasonlóan kopaszra borotválják. A sok beszédtől és egy előző este meggondolatlanul elfogyasztott jeges italtól teljesen elment a hangom. A szerzetesnő a torkomra teszi a kezét és egy óra múlva teljesen visszajön a hangom. Pedig én nem nagyon hiszek az ilyen csodákban.
A központi chedi nagyon magas.
Számításom szerint lehet úgy százötven lépcső. Napon. Összeszorítom a fogamat és neki indulok, legnagyobb meglepetésemre a csoport nagyobbik része velem tart.
És fentről gyönyörű kilátás nyílik a romjaiban is felséges templom együttesre, a számtalan ülő Buddha szoborra, amelyek sáfrányszínű muszlint viselnek, és körbe ülik a romterületet. A távolban rengeteg rizsföldet látunk.
A kolostor kapujában függőágyat árulnak, sokan vesznek belőle. Igaz hogy nagyon olcsó és nagyon szép, csak egy kicsit nagy és nehéz, nem baj, majd veszünk hozzá bőröndöt is. És ha nincs szerencsénk a feladásnál, még túlsúlyjegyet is!
Az utolsó romterület a Wat Phra Si Sanphet.
Ez a szent terület Buddha lábnyomát őrzi. A XVII. Században egy vadász fedezte fel a lábnyomát és a király egy templomot épített arra a szent helyre, ahol a vallás alapító megfordult. A templomban hatalmas Buddha szobor áll, illetve ül. Éppen új ruhát kap. A hívők bebújnak a sárga muszlin alá, és ott imádkoznak, a díszítők tisztelettel öltöztetik a Buddha szobrot. A templom teraszán különböző méretű, formájú és korú harangok sorakoznak. Hatalmas tömeg és egyre melegebb lesz.
A romterületen a három központi, téglából épült chedi Ayuthaya régi dicsőséget idézi, szép lehetett arannyal bevonva. Nemrég Burma miniszterelnöke járt itt és bocsánatot kért Ayuthaya lerombolásáért. Én nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a bocsánatkérésekkel.
Holt fáradtak vagyunk, amikor végre ebédelni megyünk. Az úton békésen megférnek egymással buszok, a tuk-tukok, a kis teherautók és a turistákat szállító, egykedvűen baktató elefántok.
Este még leszaladunk a Bangkoki Riverside Citybe, a foglalt asztalunkhoz, ahol ismerősként várnak már minket. A műsor most is remek, sőt még – legnagyobb meglepetésünkre – tűzijáték is van.
A színes tűzcsillagokat még megsokszorozza a hatalmas, fekete tükörként hömpölygő Chao Phraya folyó.
A következő három napról nincs túl sok írni való. A Club Siamban, a Pranburi negyedben, Hua Hin és Cha Am közelében, egy ötcsillagos „all inclusive” tengerparti pihenőhelyen minden elképzelhető luxusban és pihenésben részünk van.
A szobák visszafogottam elegánsak, élvezni nem nagyon tudjuk, mert soha nem vagyunk otthon. A kert olyan, amilyen a paradicsom lehetett, szépen gondozott, tele illatos, színes trópusi virágokkal. A gyep olyan, mint a legfinomabb kasmíri selyem perzsa szőnyeg, élvezet mezítláb taposni rajta.
A sziámi öböl vize meleg, bár azt írják ki, hogy 26 fokos, de mi ennél többnek érezzük. Figyelmeztetnek, hogy találkozhatunk jelly-fish-el, azaz medúzával, de csak két embert csípett meg a csoportból.
Az étkezés remek, naponta háromszor büfé rendszerű ellátás van, de már másnap senki nem tud igazán sokat enni. Aranyszínű kis plasztik kártyával kell fizetni, minden olyan, mint a mesében, mert sorra meghívjuk egymást, és a végeredmény sok-sok koktél és sör után is csak nulla. Azaz nem kell fizetni semmit. Ezt sokáig kibírnám.
Az ellátás egy thai masszírozást is tartalmaz, ez közel egy órát tart és nagyon, nagyon jó, úgy hogy a saját pénzünkért, (5 dollár) naponta megismételjük. A törékeny kis baba-lány hihetetlen erős kézzel, nagy tapasztalattal minden porcikámat megmozgatja.
Elmegyünk ”banán - lovagolni” is a tengerre. Ez új, még soha sem gyakoroltam, csupa víz leszek, hatalmasakat nevetünk, szuper az egész, a vontató fiú kegyes hozzánk, nem borít be vízbe, Biztosan a medúzák miatt.
A legnagyobb szórakozás itt is a vásárlás, a vörös homokos, tengerparti úton lévő hihetetlenül toprongy üzletben, az általunk csak Bodega „A”-nak és Bodega „B”-nek nevezett kunyhókban. Hanem az áru, ami ott kapható hihetetlenül olcsó és szép. Legalábbis, mi úgy éreztük, hogy ha hazahozzuk, akkor megszépül. És így is lett.
- Végkiárusítás van!
- Miért?
- Hát nem tudják, lebontják ezt az egész területet.
Valaki felvásárolta a környező földeket is és - sajnos – ezt a családias, gyönyörű üdülő telepet tíz nap múlva lebontják és egy hatalmas szálloda komplexum épül a helyén, felhőkarcoló nagyságú szállodával.
Milyen kár!
A szobákban nincs TV, de nem is hiányzik, mert minden este van szabadtéri előadás.
A telep dolgozói, az animátorok, lépnek fel a virágtól roskadozó szép színpadon.
A hangjuk kiváló, mert mindahányan playback-ről tátognak a világ legjobb számaira. Mégis az egész nagyon kedves, szuper a világítás és a hangosítás, a recepciós kislányok, a tenisz tréner és a szakács élvezettel és jól táncol.
Felettünk a mély, párizsi kék égbolt tele van sárgafényű, szikrázóan világító csillagokkal. A hold úgy áll a hátán ezen az égövön, ahogy a muzulmán mecsetek tetején szokott. A közeli tenger illata sós párát hoz!
Fájó szívvel búcsúzunk a trópusi, buja szépségű tájtól, és egy lehetetlen időpontban, éjjel kettőkor jön értünk a busz, irány Bangkok és idővel együtt repülünk haza a hűvös Európába.
No comments:
Post a Comment